Van egy tetszetős cruiser bringám, név szerint Fülöp, még négy évvel ezelőtt alakítottam át neonszínű csudából mattfekete cirkálóvá. Vele inkább csak lazán szeretek kerekezni, amikor nem kell sietnem sehova, kerülgethetem a padkákat és lehetőleg nem kell otthagynom sehol sem. Amolyan lazulós érzetem van rajta, állandóan mosolyra kerekedik a szám a nyergében.

Teltek az évek, majd-majd megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék valami városi lóti-futit, amolyan suhanósat, nézelődni kezdtem. Az idők során sokféle kétkerekűvel szemeztem, néha még újakat is vizsgálgattam a neten, de valahogy nem akaródzott szembe gurulni az igazi (pláne üres zsebbel). Aztán valamikor tavasszal kezdtem szemezgetni otthon a fészerben, a rozsdás öreg olasz paripával. Még apám hozta Ausztriából, a gumik a felnikre rohadtak, a felnik a vázra, a váz meg úgy önmagára. Rozsdafoltos volt minden krómozott felület, de ahogy néztem, láttam alatta a bringát, annyira azért nem volt rossz állapotban, kellett neki egy nagy pucolás. Még a nyáron bedobtam a kocsiba, hogy biztonság kedvéért nálam legyen, s ezután majd egy évig pihent a garázsban. Ilyen volt, még napi képem is lett.

Aztán idén májusban elhatároztam, hogy nem kínzom tovább sarokban parkolással a drótszamarat, nem arra született, leporoltam és megmértem minden porcikáját, átgondoltam a küllemét, majd megrendeltem az alkatrészeket. Új ülést, külső és belső gumikat, markolatot, bowdenházakat kapott, de ez még nem volt elég. Meg kellett szabadulni a rozsdától is, amit egy YouTube ezermestertől tanultam: alufólia és víz segítségével dörzsöltem csillogóra a króm felületeket, de óvatosan, hogy ne karcoljam össze a fémet.

Egy délután alatt végeztem a kerekekkel, hasonlóképp a többi alkatrésszel is, kellett hozzá némi türelem. A hajtókar egyes részeinél szinte hallottam ahogy csámcsog a rozsda, de szerencsére mindenhol sikerült megszüntetni a felületi kórságot. Közben persze levetkőztettem a lovat, feleslegesnek találtatott az első lámpa, a két sárvédő, a csomagtartó, és persze a fekete ülés, markolat és bowdenházak is lekerültek, várva az újakat.

Aztán megjött a rendelés, Csepel bowdenház és markolat, réz bowdenházvégek, egy egyszerű ülés, és apróságok. A 27-es gumi miatt csúszott egy hetet a projekt, azt már nem árul minden második boltos, de rendelni még lehet. Egy délután alatt felöltözött a bringa, majd kiállítva az udvarra meg is jegyeztem, hogy nagyon fess lett ez a Jenő - merthogy így neveztem el. Kifejezetten jól áll neki a klasszikus küllem:)

A rendelésnél ki kell térnem arra, hogy nem egyszerű itt helyben. Például a Csepeltől nem lehet rendelni kiegészítőt a szombathelyi partnerüzletben, mert a boltvezető szerint: "Abból kell választani ami van." - nem mindenhol találtam meg a közös hangot, hol ez, hol az nem volt beszerezhető - "Olyat nem lehet kapni." - mondták. Persze, hogy nem, nem is létezik olyan barna ülés, ami nem sportos és épp nincs a polcon. Aztán bementem a Nett-Centerbe, ahol Borbély Norbert (őt kell keresni) még a legutolsó hülyeségemnek is utána nézett, és még ajánlotta is, hogy miket tudna hozatni, ami nekem tetszhet.

Bori már blogolt a bringáról sok remek fotóval (különösen ajánlom a bejegyzését), s most én is megtettem. A tesztgurulások alatt jól teljesített Jenő, ezt-azt még meg kell húzni, itt-ott még kell kicsit állítani, de rendben van, jól megy, már csak a térdemet kell kicsit beolajozni, aztán minden szép lesz és együtt rójuk az utakat itt Szombathelyen:)

Van úgy, hogy az ember napról-napra csak dolgozik, s egyszer azt veszi észre, hogy hiába a nyolc óra alvás, az egy-egy lazább nap, vagy szabad vasárnap, már minden reggel nyúzottan ébred, mintha éjjel bagóként rágná össze az ágy és köpné ki reggel a bűzös löttyöt. Ilyen lötty voltam, folytam át a reggeleken a lakásból a szerkesztőségbe, mindig valahol útközben ébredtem fel. Az április annyira dolgosra sikeredett, hogy a hónap végére teljesen lemerültek az elemeim és agyam még utolsó friss sejtjei pulzálva suttogták: Tölteni kell az akkut! Eltekerni kicsit dolgozó üzemmódból! - Május elsején már a kilenc órás alvást követően is rohantam zombiként át a városon, hogy odaérjek a délelőtti eseményre: Megint elaludtam. Az utóbbi hetekben sokadszorra. Se kávé, se reggeli, kócos vagyok. Vajon a memóriakártya nálam van? - gondolkodtam loholás közben és ekkor döntöttem: Lekapcsolom a világot és lemegyünk a Balatonra Borival, mert ott mi nagyon jól tudunk regenerálódni.

Csütörtökön este értünk le Balatonra, a szezon előtti kihaltság fogadott minket Fövenyesen, amíg én kipakoltam a kocsit, addig Bori lepucolta a bejárat köré szőtt póküdülőket, korán lefeküdtünk aludni, semmi net vagy számítógép. Reggel 8:50-kor kipihenten ébredtem, az ágy nem rágcsált össze sőt, még azt is felajánlotta, hogy maradhatok egy-két plusz órácskát ölelkezni a takaróval. Madárcsicsergés ébresztett a telefon pittyegése helyett, kávémat elkortyoltam a teraszon, a simogató napsugarakban, majd visszafeküdtem az ágyba egy órára s olvastam pár oldalt A három testőr Afrikában regényből. Dél környékén aztán a lovak közé csaptunk, bekentük magunkat a SUN feliratú flakon krémjével (később kiderült, hogy naptej helyett napozás utáni testápolóval) és bevetődtünk az udvari dzsungelbe, amíg Bori küzdött a hatalmas fű ellen Csöpivel (benzines fűnyíró), addig én sarlóztam a félméteres gazt, így röpke két óra alatt (gazdagodva pár vízhólyaggal és fűnyírórántástól rándult ízülettel) rendbe tettük a zöldséget.

A dolgos órák után leszáguldottunk a partra, mert ugye apám is mondta: "Ilyenkor jó a víz!" - tényleg jó, kellett három perc, hogy bemenjek arra az egy percre. Felfrissített a hideg víz, egyelőre még nem sokan strandoltak, viszont a vízszint szuper az északi oldalon, mert ahol tavaly a köldökömet súrolta, ott most mellig ér. Bori is benézett lábfejjel a vízbe, aztán inkább átrakta másnapra a programot.

Délután eljött a várva várt helyi túra - fényképezőgépeket a nyakunkba akasztva vágtunk neki a környéknek, először a partot vettük célba, egyelőre még minden zárva, csak pecások voltak, és egy-egy sétáló öreg, akik nyugdíjas éveik nagy részét (ha tehetik) itt töltik és néhány helyi arc.

Később bejártuk az utcákat Balatonudvariban, hangulatos nyaralókat nézegetve, fotózgatva. Sok helyen már jártak a tulajdonosok, mert rendbe van rakva az udvar, vagy épp ott serte-pertéltek a kertben. Persze olyan helyeket is láttunk, ahol akár horrorfilmeket is lehetne forgatni, hiszen ránézésre látszott, hogy évek óta nincs semmi mozgás. Szerencsére Borival nem csak a munkánk, hanem a hobbink is a fotózás (no meg az életünk:), így ilyenkor úgy kattogunk, mint egy írógép, amikor ihletet kap az író. Nekünk egy rozsdásodó postaláda legalább annyira érdekes, mint touristnak a pisai dóm.

Szombaton már annyira pihenten ébredtem (a péntekihez hasonlóan), hogy vissza sem feküdtem, inkább a teraszon olvastam. Napközben átugrottunk Balatonfüredre csokis kekszért, sétáltunk a parton, találkoztunk Ribizlivel, aki a napi képem lett, aztán ettünk lángost és csavart fagyit. Fagyizás közben egy cseh családi csapat állt meg előttünk, mi a padon ülve ugye fenékmagasságukban helyezkedtünk el, amikor a mellettünk másfél méterre álló görkoris apuka hosszasan egy jó mélyet rottyantott, olyan mélybarnát. Először nem tudtuk hova tenni, hisz majdnem a mi arcunkba szólt a dallam, majd mondtam is Borinak: Attól, hogy csehül fingik, mi még értjük. A fingás minden nyelven büdös.

E fantasztikus élmény után hazamentünk, fürödtünk ismét a tóban (most már mindketten), én szélnyíróztam kicsit, Bori pedig kihajtotta az utolsó csepp benzint is Csöpiből. Aztán nyaralósan ebédeltünk.



Szombat este újabb séta, ezúttal a helyi nyaralókat vizslattuk, megint csak sok-sok fotó, Bori rollerezett, csak úgy repültek a csókok, az órák, jó ilyenkor kettesben lenni. Hazaérve még scrabble-öztünk is, utána fáradtan kidőltünk, nem is emlékszem mikor aludtunk el, olyan volt, mintha az egyik percben még a sörömet kortyolgattam volna, a következőben pedig Csülök vágott volna tarkón egy légiós derékszíjjal - ja nem, az a három testőrben volt...

Vasárnap reggel pihenten, de kissé félmosollyal ébredtem, az utolsó napot sosem szeretem annyira. Legalább negyed órát ültem a teraszon a Nap felé fordulva (ilyet itthon úgysem tudok csinálni), hallgattam a madarakat, és üresben járattam az agyam, de lehet, hogy be sem indítottam. Összepakolás után még sétáltunk egyet a parton, ettünk pár szendvicset, majd nehezen, de elindultunk haza, integetve a nyaralónak. Nagyon jó volt ez a pár nap, a töltődés sikeres volt, kiegyensúlyozottnak érzem magam, s az első stressz csak szerdán ért, amikor kiszámoltam, hogy mennyit adok fel csekken ebben a hónapban, és ez mennyivel több, mint a fizetésem fele. Hétfőn és kedden még jól ment az ébredés, szerdán már Bori könyörgött, hogy indítsam be magam, legalább vegetatív módban, mert kómásan is simán lefőzöm a napindító kávét. mindenesetre most sokkal jobb, mert az itthoni ágy sem rágcsál még, egyelőre csak finoman ölelget...

Egy évvel ezelőtt regisztráltam magam az Instagramon, majd böngészve a megannyi fotó közt megszületett az elhatározás, hogy legyen a profilom tematikus, így esett a választás az atom_coffee névre is, mivel csak kávés témájú fotókat készítek, és csakis telefonnal (erről már írtam a blogon). Az elmúlt egy év során szépen növekedett a képek és a követők száma, majd meg is említették a Café Freiben, talán szilveszter környékén, hogy csinálhatnék ezekből a képekből egy kiállítást. Örültem a felkérésnek, ez lett az első önálló kiállításom, és többek közt az első szombathelyi Instagram kiállítás címét is elnyertem, illetve Polaroid jellegű képekkel sem dolgoztak idáig sokan.

A kiállítás elkészültében, mint ahogy az a fenti képen is látszik, nagy segítségemre volt Lucie, aki a hátterül szolgáló kartonokon rajtahagyta a nyomát, már a kávézó falán lógtak a képek, amikor feltűnt, hogy rengeteg a karmolásnyom és a mélyedés, amit a macska okozott, sebaj... Erről csináltam egy rövid videót is, amiben látszik sokszor a körülöttem nyüzsgő szőrgombóc.

Készülődés a kiállításra - Majdnem Instant time lapse from Garai Antal Atom on Vimeo.

320 darab fotót válogattam ki, még így is sok volt, amit nehéz szívvel töröltem, így nem is tudom mit kezdtem volna egy 15 képes kiállítás esetén. Tíz táblára ragasztgattam fel őket, több napi munkával, feliratozva, kategorizálva, így egymás mellé kerültek az utazások, az emberek, az állatok s még sorolhatnám. Elsőre ez persze sok, és másodikra is, de ilyet szerettem volna, hogy bármerre lépve minden táblán legyen valami más, ami miatt odalép az ember.

Hétfőn este volt a megnyitó, sokan eljöttek, barátok, volt tanárok, kollégák, ismerősök egyaránt. Sajnos a napokkal előre megjósolt havazás váratlanul érte a közútkezelőt, így szüleim Sárvárnál visszafordultak az autóval, hiszen a csúszós úton táncoló kocsi, a harmincas tempó és a szakadó hó nem volt bíztató. Volt még más is, aki a hó miatt akadt el, sajnos ez van, felkészültség helyett sms. No mindegy.

Természetesen lámpalázas voltam, de szerettem volna megszólalni. Az a tíz mondat, amit elmondtam kicsit halk volt, kicsit félénk, de ahogy Pálfi András, a felvezetőben említette, én inkább szerepeltetek, mint szerepelek. Mondjuk írásban nem lett volna gond:) Nagyon jó érzés volt látni, hogy ennyien kíváncsiak rám, jó volt amikor felhívtak a rádióból, hogy mondjak pár szót, amikor kijött a helyi tévé pár snittet forgatni. A múltkori különdíjas sajtófotó után most megint szerepeltem, de inkább a képekről beszéltem, mint magamról.

Többen is írtak róla, megjelent a Vas Népében (napilap) és a két portálon is egy-egy rövid vélemény. A Vaskarika.hu-n olvasható, hogy Atomjó képek, a nyugat.hu-n pedig kollégám ezzel a hasonlattal élt: "Mint az Amélie csodálatos életében a világjáró kerti törpe, úgy tűnnek fel különböző hátterek előtt a kávéscsészék"
Egyik kedvenc filmem az Amélie csodálatos élete, ezért ez különösen kedves volt nekem. Jó érzés volt ez a megnyitó, örülök hogy megvolt az első, köszönet mindenkinek, aki részt vett benne, akár a fényképen szereplőként, akár a kávékat elkészítőként, akár a kiállítás összeállítójaként.

Aki szeretné, az április közepéig nézheti meg a kiállítást a szombathelyi Café Freiben. A képeim pedig Instagramon az atom_coffee profilnév alatt láthatók, vagy weben itt.

A kiállításról Bonyi adta a fotókat.

Harmadik éve örülünk annak, hogy a helyi sajtófotósoknak szerveznek kiállítást Szombathelyen. Az elsőről írtam itt, a másodikról pedig itt. Idén is öt képet küldtem be és már az is örömmel töltött el, hogy mind az öt képem bekerült a kiállított fotók közé, az elismerés jól esett, mint amikor az országos sajtófotón továbbjut az ember egy-egy fordulóban.

A beküldött fotóim (kattintásra nagyobbak):

A moziban vártuk a kiállítás kezdését Borival és Bonyival, feltöltöttem instagramra forradalmi kávémat, majd meg is jöttek a politikusok, a kiállítók és kezdődött a megnyitó. Hallgattam a beszédet, a polgármester dicsérte a fotókat (a megnyitóról olvashattok itt), majd a különdíjak kiosztására került a sor. Elsőként Czika Lászlót hívták a díjért, néztem ahogy a sok vaku villog, mindenki örökítette a pillanatot, én most csak szemlélődtem, tőlünk Bonyi volt az eseménydokumentáló. Majd másodiknak bemondták a nevem, amire meglepődötten kaptam fel a fejem, hiszen most nekem kellett odamennem a vakutűzbe, kezet fogni a polgármesterrel, díjat átvenni, mosolyogni, miegymás. A Gyurcsányos-menzás képpel nyertem.

Eleinte "lányos" zavaromban már majdnem elindultam az oklevél nélkül, de a polgármester még szorította kezem, ezzel marasztalva. Elmondta, hogy mennyire nagy sikere volt a fotónak és ebbe tényleg mindenki azt lát bele, olyan jelentést ad neki, amilyet csak akar. A gépek kattogtak, én zavarban voltam, aztán gyorsan kivonultam a frontvonalról.

Oldalra sietve, egy ideig még remegve fogtam az oklevelet és a kétszemélyes vacsoráról szóló nyereményemet. Meglepődtem, az ilyen helyzeteket még nem kezelem elég jól, jellemzően a kamera másik oldalán állok, mint azt szakmám is adja. Közben figyeltem, ahogy volt kollégám, Szendi Péter is átveszi a különdíjat.

Később rengetegen jöttek gratulálni, volt aki azt mondta ez a kép viszi a prímet, politikusok közül is többen kezet ráztak, illetve páran azt is mondták, hogy egyértelmű volt, ezért is gratuláltak már a megnyitó előtt is (érkezéskor is sokan odajöttek). Persze én csak mosolyogtam, örültem, nem tudtam kezelni profin a helyzetet és nem gondoltam ennyi megelőző gratuláció után sem, hogy kiválasztott leszek, azért még szerény vagyok.

A Szombathelyi TV és a Vaskarika.hu is meginterjúvolt, Bori pedig mosolyogva nézte, hogy próbálom magabiztosan elkendőzni enyhe zavaromat. Szóval most örülök, büszke is vagyok, és mások is büszkék rám, és nagyon jó volt ez a sok gratuláció, azért jól esett kicsit átesni a kamera túloldalára.

(A fotókat Bonyi csinálta rólam..)

Tegnap egy kosármeccsen a nyakánál fogva rántotta a fotóst a földre egy indulatos szurkoló, a biztonságiak szedték le a drukkert kollégámról. Egyszerűen nem tudok elmenni az esett mellett, hisz én is többször fotóztam már az érintett csarnokban. A hazai csapat vesztésre állt, forrtak az indulatok, ilyenkor ugye cifrábbnál-cifrább bekiabálások tarkítják a játékot és a reklámtáblákat is többször be-betolták a pályára. Értem én, rossz dolog (a hazai csapatnak), de.. ..és akkor vegyük végig ezt az "aprócska semmiséget".

A fotós kezében a saját pénzén vett milliós felszerelés van, az már csak a kolléga rutinján múlott, hogy amikor hanyatt vágódott, akkor óvta a gépét. Ha véletlenül földhöz vágja a felszerelést, akkor: vajon a szurkoló elnézést kér és kiveszi pénztárcájából a szervizelésre elég vaskos összeget? Biztos, hogy nem. Azt ugye tudjuk, hogy ebben a szakmában minden apróság többezres tétel a szervizben. Vélhetően a felbőszült drukker arra is magasan tesz, hogy mondjuk a 2-3 hetes szervizelés miatt kiesik a fotós keresete, munkaeszköz híjján. Szerencsére kollégám rutinos volt, védte a gépét. De abban is biztos vagyok, hogy a vörös fejjel dühösen, akármivel fenyegetőző xy-t is simán beperelte volna, ha sérül valamelyik eszköze.

Miért rántották hátra? Mert lefotózott egy papírgalacsint, amit az egyik hazai dobott be a pályára. Vélhetően a kép nem is jelent volna meg. Ez egyeseket rettentőmód zavart, de mint olvastam, már előtte is dobáltak, s köpködtek a fotós felé. De miért? Mert megörökíti a vesztes meccset? Arra nem emlékeznek véletlenül, hogy a nyertes mérkőzéseket ki fotózta le? Na ugye...

A kishírhez már jöttek hozzászólások, bár logikailag nincsenek rendben, de mondhatom azt is hétköznapiasan, hogy mellőzik az értelmet. Persze mindenki a galacsin lefotózásán akadt fenn, van aki emiatt spiclinek nevezi a fotóst, mások szerint a rendőrség fizeti, egy harmadik troll szerint pedig ez a fotósnak az "élete csúcsa".
Nem a rendőrség fizeti a fotóst, ugyanis akkor az a meccs ideje alatt nem a palánkot fotózná, ha szemben állna a lelátóval, így hanyatt sem lehetett volna rántani. "Spicli" - értem én, hogy mire gondol, csak nem értem, hogy miért írja. Mert ez aztán tényleg a "legnagyobb beárulás" lett volna, hetedhét országon keresztül.

Mielőtt leírja valaki, hogy a fotósnak ez az élete csúcsa, nézze meg munkásságát, ajánlom! Ez a galád, gép mögött bujkáló undorító figura, akit köpködni és dobálni kell, ugyanaz az ember is lehet, akinek megveregeted részegen a vállát egy buliban a bulifotóért, vagy az az ember, aki lefotózza a karneválon a gyermekedet, amit aztán majd letöltesz és forrás nélkül feltöltöd facebookra. Ugyanez a fotós az, akinek képeit már szerették korábban, amikor kedvenc csapatuk legjobb pillanatait  örökítette meg (vagy épp ezen fotós közvetlen kollégái).

"Ennyit lát meg egy meccsben, s lehet, hogy egy gyönyörű zsákolásról meg lemarad" - nem tudom, hogy egy galacsin lefotózása vagy egy hanyatt rántás és a biztonságiak közbelépése vesz-e el több időt egy fotóstól. Visszakanyarodva az elejére, hogy miért kell lefotózni egy galacsint? - azért mert ott van. Szenzációhajhász média? Ebben az esetben nem, hiszen illusztratív jelleggel készült a kép. Viszont azt is tudni kell, hogy ha történik valami, akkor a főszerkesztő nem azért veregeti vállon a fotóst, mert lefotózta a gyönyörű zsákolásokat.

Hogy miért vagyunk néha ellenségek, azt nem tudom. Pár éve fotóztam a helyi focicsapat edzésein, felkészülésüket, sajtótájékoztatókat, miegymást. Mikor vesztésre állt a csapat a következő meccsen, akkor a hazai drukkerek (a vendégszurkolókhoz hasonlóan) szidták anyámat, zsidóztak, geciztek, s vélhetően, ha nincs köztünk kerítés, akkor nem úsztam volna meg ennyivel. Indulatok vannak, és egyesek nem tudják kezelni őket, valami gonoszt látnak bennünk. Erről írtam már politikai tüntetés és foci esetében is. Mindenesetre jó lenne, ha egyszer rögzülne az érintett emberekben, hogy mi csak a munkánkat végezzük, megörökítjük a csapat erős és gyengébb pillanatait is, ha pedig bedobnak valamit a pályára, akkor azt is, még egy jelentéktelen galacsint is... Tehát a fotós ellenség? - Nem. Csupán át kéne gondolni...

A napokban épp meghirdetni készültem a tabletemet, amit természetesen le is fotóztam otthon szépen, hogy a potenciális vásárlójelölteknek is tetsszen. Megírtam hozzá a szövegemet, feltöltöttem egy aukciós portálra gond nélkül, majd eszembe jutott, hogy a manapság népszerű hirdetési oldalra is felteszem, hátha.
Feltöltés után kaptam is az e-mailt, hogy ránéznek és ha minden rendben, akkor másnap reggel már éles is lesz a hirdetés. Aztán körülbelül tizenöt perc múlva kaptam egy e-mailt, amely hatására újra feltöltöttem a képeket, de percek elteltével ismét megkaptam az e-mailt, vastagon szedett szöveggel:

Nem az eladásra kínált termékről készült fénykép
Az oldalunkra feltöltött hirdetések mellé csak olyan képek feltöltése lehetséges, melyek konkrétan az értékesítésre kínált termékről készültek, nem pedig katalógusból másolt, Internetről letöltött képek. Kérjük, hogy fényképezze le termékét, hogy az érdeklődők láthassák termékének állapotát, esetleges hibáit is, ezek után cserélje le a hirdetéséhez tartozó képeket.

Mosolyogtam egy jót, majd válaszoltam az e-mailre: Köszönöm szépen az elismerést, és biztosíthatom Önöket, hogy fotósként saját fényképeket töltöttem fel a termékről. - nemsokára aztán jött a válasz is: Rendszerünkben adminisztrációs hiba történt, az esetleges kellemetlenségekért elnézést kérünk. - pár perccel később pedig már éles is volt a hirdetés. Nem tudom, hogy a hat fotóból melyik akadt fent a rostán, de a legszerényebb hozzáállással is felvetődik így a kérdés, hogy egy hirdetés esetén gond, ha valamit túl jól csinálsz? (Egyébként én arra tippelek, hogy a sok logó és a felirat zavarta meg a rendszerüket, de vicces:P)

Bonyi viccesen javasolta, hogy legközelebb tükörben fotózzam le telefonnal, lehetőleg csücsörítve, úgy hogy én is látszódjak, az talán kevésbé tűnik katalógus-képnek:)

Azt hittem, hogy már minden szemét landolt a levelesládámban, de úgy tűnik, hogy mindennél van lejjebb.

Az évek során már sok-sok spammel (kéretlen levéllel) találkoztam, folyamatosan jelölöm tiltólistára a különféle kedvezményes ajánlatokra felhívó levelekkel küldőit, de leveleim alapján elmondhatom azt is, hogy hetente legalább 4-5 nő szeretne lefeküdni velem (elérhetőségeik megszerzéséhez csak egy-két emelt díjas sms és regisztráció kell), hetente többen is meg akarják osztani velem az internetes pénzkereset titkát, az ingyen mobilokat, laptopokat, tableteket s miegymást. Arról már nem is beszélek, hogy hányszor akarják nekem átutalni örökségük felét, amiért nekem csak egy-két féltve őrzött banki titkomat kellene megadnom.

Ma viszont megkaptam az eddigi legundorítóbb spamet, amivel eddig találkoztam. Egy autós termékre hívja fel a figyelmet, amelyhez most féláron juthatunk hozzá. Ügyesen, gyászjelentés mögé teszik, s nem tudjuk, hogy ifj. Szamosi Pál létezik-e vagy sem, de egy halálhír mögé bújtatott reklám gusztustalan, s sok embernél kiveri a biztosítékot.

Feladó: Tóth Erika
Tárgy: Gyászjelentés
Szöveg: Sajnálattal tudatjuk mindazokkal, akik tisztelték és szerették, hogy ifj. Szamosi Pál 2013.02.12.-én autóbalesetben elhunyt. A temetéséről a későbbiekben tájékoztatjuk a rokonokat, ismerősöket. - eddig gondolhatjuk azt, hogy félreküldött levél, részvétem.

A mély gyász pillanataiban is kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessek mindenkit: bárkivel előfordulhat hasonló tragédia, amely pedig megelőzhető lenne. Szeretett férjem munka után, álmosan indult haza, és elaludt vezetés közben. - sajnos tényleg, az ember belegondol, hogy mennyire sokszor vezet fáradtan.

Majd itt tolja gerinctelenül arcunkba a reklámot a "gyászoló özvegy":
Hihetetlen, de néhány héttel ezelőtt megéreztem a bajt: az alábbi oldalt találtam az interneten, és kértem őt, hogy vegyünk egy ilyen készüléket, amely pont az elalvásos baleseteket előzi meg, nem hagyja elaludni a sofőrt, de ő sokallta az árát. Istenem, ha akkor hallgat rám, még mindig élne...
Együttérzéseteket megköszönve, üdvözlettel: Erika

Gratulálok a marketingeseknek, elnyerték a leggusztustalanabb spam címét, de mielőtt örülnének, nem osztom meg a termék linkjét. Talán célszerűbb lett volna felhívni a figyelmet egy-két statisztikai adattal és nem egy ilyen gyászos köntösbe bújtatni. Ez hasonlít arra, mint amikor a biztosításügynök azzal érvelt, hogy ugyan már adjam meg az ismerőseim telefonszámát, mert hogy számolok el majd a lelkiismeretemmel akkor, amikor egy barátomat baleset éri és tudom, hogy egy megfelelő életbiztosítással anyagilag könnyebben vészelné át a mozgáskorlátozott életre való átállást.

Hogy a macska rúgja meg kedves Erika! Őszinte részvétem és reggelizzen betyárkörtét!

Ma linkelte egy ismerősöm ezt a videót és megnézve nagyon megragadott, tetszik, mert olyan aranyos hangulata van és persze a hullócsillagokról és a Holdról is megtudunk egy s mást az alábbi kisvideóban. Szeretem az ilyen meséket:)

Végre megtudtam, hogy nem is sajtból van a Hold és hogy melyik a kedvenc részem? Talán az amikor előveszik a létrát az elején, vagy inkább az, amikor vitatkozik a két faszi és a kölyök a seprűvel és a partvissal hasonlít... Imádom:)

La Luna - Pixar from Otávio Valente on Vimeo.

Ha valamiért nincs hang, akkor elvileg itt is megtekinthető, YouTube-on.

Itt a blogomon még nem számoltam be róla, de belevágtam egy fotós 365 projektbe, amelynek az a lényege, hogy minden nap készítsek egy fényképet, még akkor is, ha esetleg valamiért aznap nem vennék gépet a kezembe. Ez kihívás, ez kötelesség, nem lehet ki-kihagyni csak úgy napokat, mint ahogy azt manapság itt a blogon is teszem. Véget ért a január, az első 31 nap zökkenőmentes volt, s bár egy-kétszer úgy voltam délután, hogy: "Vajon ma mit fogok fotózni?" - minden napra akadt valami:) Akár egy madár, akár egy kutya, akár egy miniszter.

365/5 - Műjégpálya - az életemből valahogy kimaradtak a téli sportok, síelni nem tudok, korcsolyázni alig, a snowboardot pedig csak hírből ismerem, mi mindig csak szánkózni jártunk. Amikor kimegyünk a koripályára, sokszor nézem a családok, a nevetve eső-kelő emberek közt szlalomozó, művészi szinten korizókat. Szeretem figyelni a hátratett kézzel, jól koordinált száguldást, ahogy cikáznak a tömegben. De nem irigykedem, nincs rá időm, mert általában kitárt karokkal keresem az egyensúlyom, nevetve esve, s kelve…

A fotók, azaz a projekt gyűjtőoldala itt van, de emellett persze facebookon is közzéteszem a képeket. Nem akartam bekeverni ide a blogba, mert ez egy külön dolog, de amilyen kövér képaláírásokat írok, még elgondolkodom rajta, hiszen komplett bejegyzések lennének:P Igaz ezzel már szívatom is magam, hiszen volt egy-két kép, aminél az első mondat után gondolkodtam még mit írjak, hogy kicsit hasonlítson a "bőség" az előzőkre.

365/6 - Vízkereszt - Légy szíves még egy picit hadd menjek vissza! Tudom, hogy már hatodika van, de olyan jó volt ez a két hét, olyan szép voltam nektek. A családi fotókhoz szépen kihúztam magam a háttérben, az ajándékokra vigyáztam és még csak pár tűlevelem ejtettem el, de azt is csak azért, mert rángatva vettétek le a szaloncukrokat. Na. ..légy szí’!

Bori is csinált ilyet tavaly, azt mondta, hogy készüljek arra, hogy lesznek nehezebb napok. Persze kicsit könnyebben mertem belevágni, mint mások, mivel munkám során, sokszor fotózom. Persze már az első hónap képein is látszik, hogy nem lehet kiváltani félvállról munkaképekkel, hiszen a 31-ből összesen tíz alkalommal használtam ilyen jellegű fotókat. Például ezt a menzásat, amit egy sajtó-túra során lőttem Gyurcsány Ferencről.

365/23 - Menza - ma sajtóeseményeken voltam szerte a megyében, ebédemet a büki általános iskola menzáján költöttem el. Frankfurti levest kértem, másodiknak pedig barátfülét. Finom volt mindkettő, az ebédlő illata s hangulata visszahozta régi iskolás emlékeimet, anyukám isteni főztje mellett szerettem a menzás kosztot is. Ja és igen, jól látjátok, hogy ki ült még az asztalnál.

365/27 - A lyuk - ez a szép áttekintő-nyílás a wc tartályom felett található, ma reggel készítettem. Először ütvefúróval koncerteztem úgy fél órát a szomszédok örömére (“Ki a f*sz áll neki fúrni vasárnap?”) - aztán egy nagykalapáccsal és vésővel kezdtem ütni, amíg át nem jutottam teljesen a falon. Most már kémlelhetem nyugodtan a zuhanyzótól azt, hogy ki van a WC-n és mit csinál.. ..na jó, nem is kémlelőnyílás. Szellőzőventilátorokat építettem be, csak közben kezembe akadt a fényképezőgép (meg egy szék, meg egy könyv, egy szigetelőszalag és egy kalapács (ez mind kellett a fotó elkészítéséhez:P)

Remélem menni fog, vagyis dolgozom rajta, hogy menjen:) Minden napra egy kép, jó buli:) Atom's 365 project

Az utóbbi időben megint keveset jártam az adminfelület felé. No de sokat dolgoztam és ugye a nagy hó miatt megközelíthetetlen volt sok minden, ezért nem jutottam el idáig:P Csináltam is egy riportot, egy hótolóra kéredzkedtem fel, 5 órán át tisztítottuk az utat, sokat beszélgettem a sofőrrel, mentettünk autót is és találkoztunk türelmetlen sofőrökkel is.

Szerény típus vagyok, de erre azt mondom jól sikerült, mert csak dicséreteket kaptam érte, az egyik legjobban eső a stipistop.com ajánlása volt "A nyugat.hu cikke és videója a legjobban sikerült darab a magyar médiát mostanában elárasztó ‘beülünk egy hókotróba’ munkacímű anyagok között." - ez jó érzés volt. No de ha kíváncsiak vagytok rá bővebben, akkor ide kattintva olvasható az anyag, bepillantást enged kicsit egy narancssárga hős hosszú műszakjába.