Van úgy, hogy az ember napról-napra csak dolgozik, s egyszer azt veszi észre, hogy hiába a nyolc óra alvás, az egy-egy lazább nap, vagy szabad vasárnap, már minden reggel nyúzottan ébred, mintha éjjel bagóként rágná össze az ágy és köpné ki reggel a bűzös löttyöt. Ilyen lötty voltam, folytam át a reggeleken a lakásból a szerkesztőségbe, mindig valahol útközben ébredtem fel. Az április annyira dolgosra sikeredett, hogy a hónap végére teljesen lemerültek az elemeim és agyam még utolsó friss sejtjei pulzálva suttogták: Tölteni kell az akkut! Eltekerni kicsit dolgozó üzemmódból! - Május elsején már a kilenc órás alvást követően is rohantam zombiként át a városon, hogy odaérjek a délelőtti eseményre: Megint elaludtam. Az utóbbi hetekben sokadszorra. Se kávé, se reggeli, kócos vagyok. Vajon a memóriakártya nálam van? - gondolkodtam loholás közben és ekkor döntöttem: Lekapcsolom a világot és lemegyünk a Balatonra Borival, mert ott mi nagyon jól tudunk regenerálódni.

Csütörtökön este értünk le Balatonra, a szezon előtti kihaltság fogadott minket Fövenyesen, amíg én kipakoltam a kocsit, addig Bori lepucolta a bejárat köré szőtt póküdülőket, korán lefeküdtünk aludni, semmi net vagy számítógép. Reggel 8:50-kor kipihenten ébredtem, az ágy nem rágcsált össze sőt, még azt is felajánlotta, hogy maradhatok egy-két plusz órácskát ölelkezni a takaróval. Madárcsicsergés ébresztett a telefon pittyegése helyett, kávémat elkortyoltam a teraszon, a simogató napsugarakban, majd visszafeküdtem az ágyba egy órára s olvastam pár oldalt A három testőr Afrikában regényből. Dél környékén aztán a lovak közé csaptunk, bekentük magunkat a SUN feliratú flakon krémjével (később kiderült, hogy naptej helyett napozás utáni testápolóval) és bevetődtünk az udvari dzsungelbe, amíg Bori küzdött a hatalmas fű ellen Csöpivel (benzines fűnyíró), addig én sarlóztam a félméteres gazt, így röpke két óra alatt (gazdagodva pár vízhólyaggal és fűnyírórántástól rándult ízülettel) rendbe tettük a zöldséget.

A dolgos órák után leszáguldottunk a partra, mert ugye apám is mondta: "Ilyenkor jó a víz!" - tényleg jó, kellett három perc, hogy bemenjek arra az egy percre. Felfrissített a hideg víz, egyelőre még nem sokan strandoltak, viszont a vízszint szuper az északi oldalon, mert ahol tavaly a köldökömet súrolta, ott most mellig ér. Bori is benézett lábfejjel a vízbe, aztán inkább átrakta másnapra a programot.

Délután eljött a várva várt helyi túra - fényképezőgépeket a nyakunkba akasztva vágtunk neki a környéknek, először a partot vettük célba, egyelőre még minden zárva, csak pecások voltak, és egy-egy sétáló öreg, akik nyugdíjas éveik nagy részét (ha tehetik) itt töltik és néhány helyi arc.

Később bejártuk az utcákat Balatonudvariban, hangulatos nyaralókat nézegetve, fotózgatva. Sok helyen már jártak a tulajdonosok, mert rendbe van rakva az udvar, vagy épp ott serte-pertéltek a kertben. Persze olyan helyeket is láttunk, ahol akár horrorfilmeket is lehetne forgatni, hiszen ránézésre látszott, hogy évek óta nincs semmi mozgás. Szerencsére Borival nem csak a munkánk, hanem a hobbink is a fotózás (no meg az életünk:), így ilyenkor úgy kattogunk, mint egy írógép, amikor ihletet kap az író. Nekünk egy rozsdásodó postaláda legalább annyira érdekes, mint touristnak a pisai dóm.

Szombaton már annyira pihenten ébredtem (a péntekihez hasonlóan), hogy vissza sem feküdtem, inkább a teraszon olvastam. Napközben átugrottunk Balatonfüredre csokis kekszért, sétáltunk a parton, találkoztunk Ribizlivel, aki a napi képem lett, aztán ettünk lángost és csavart fagyit. Fagyizás közben egy cseh családi csapat állt meg előttünk, mi a padon ülve ugye fenékmagasságukban helyezkedtünk el, amikor a mellettünk másfél méterre álló görkoris apuka hosszasan egy jó mélyet rottyantott, olyan mélybarnát. Először nem tudtuk hova tenni, hisz majdnem a mi arcunkba szólt a dallam, majd mondtam is Borinak: Attól, hogy csehül fingik, mi még értjük. A fingás minden nyelven büdös.

E fantasztikus élmény után hazamentünk, fürödtünk ismét a tóban (most már mindketten), én szélnyíróztam kicsit, Bori pedig kihajtotta az utolsó csepp benzint is Csöpiből. Aztán nyaralósan ebédeltünk.



Szombat este újabb séta, ezúttal a helyi nyaralókat vizslattuk, megint csak sok-sok fotó, Bori rollerezett, csak úgy repültek a csókok, az órák, jó ilyenkor kettesben lenni. Hazaérve még scrabble-öztünk is, utána fáradtan kidőltünk, nem is emlékszem mikor aludtunk el, olyan volt, mintha az egyik percben még a sörömet kortyolgattam volna, a következőben pedig Csülök vágott volna tarkón egy légiós derékszíjjal - ja nem, az a három testőrben volt...

Vasárnap reggel pihenten, de kissé félmosollyal ébredtem, az utolsó napot sosem szeretem annyira. Legalább negyed órát ültem a teraszon a Nap felé fordulva (ilyet itthon úgysem tudok csinálni), hallgattam a madarakat, és üresben járattam az agyam, de lehet, hogy be sem indítottam. Összepakolás után még sétáltunk egyet a parton, ettünk pár szendvicset, majd nehezen, de elindultunk haza, integetve a nyaralónak. Nagyon jó volt ez a pár nap, a töltődés sikeres volt, kiegyensúlyozottnak érzem magam, s az első stressz csak szerdán ért, amikor kiszámoltam, hogy mennyit adok fel csekken ebben a hónapban, és ez mennyivel több, mint a fizetésem fele. Hétfőn és kedden még jól ment az ébredés, szerdán már Bori könyörgött, hogy indítsam be magam, legalább vegetatív módban, mert kómásan is simán lefőzöm a napindító kávét. mindenesetre most sokkal jobb, mert az itthoni ágy sem rágcsál még, egyelőre csak finoman ölelget...