Böngésztem a neten erra-arra, szokásos éjszakai szörfölésemnek ismét lett eredménye, ráleltem az orosz filc csizmákra. Persze kérdés lehet, hogy miképp jutottam el a kemény borítású motoros hátizsákoktól a filccsizmákig. A válasz egyszerű, különféle kulcsszavak keveredésével a google nem is tudom hányadik találati oldalán jött be a "Valenki" szó, amiről nem nagyon tudtam, hogy mit jelent - ezidáig. Az alábbi képen megfigyelhetők a filc csizmák, a polcokon:

Oroszországban elég népszerűek ezek a csizmák, mert olcsó áruk mellett kiváló meleget biztosítanak viselője lábának (ezt olvastam). Az oroszok csak "Valenki"-nek hívják (Валенки), ezeket a lábbeliket, s miért is kell nekem ebből blogbejegyzést csinálnom? Mert épp a minap publikáltak az englishrussia-n egy baromi jó fotósorozatot egy ilyen gyárról, hogy lássuk lépésről-lépésre, hogyan készül a Valenki. Ilyen gyártósorok vezetnek a növénytől a lábbeliig, egy koszos, lepattant gyárban, ahol az átlagbér 33 ezer forint körül mozog.

Katt a képekre, vagy ide a fotósorozatért!

Egy blogon: Emlékeztem még Bonyi szóviccére? A Rábahódvég-re. Nos ez jobban fájt: katt ide

Kocsiban: Bár Bonyi azért most sem pihent (eleget) poénok szintjén: Tegnap feljött hozzám egy Tyrannosaurus rex és Hamlet. Volt is nagy dínóm, dánom. - hajszál híján kiszállítottuk a kocsiból...

Lefekvés közben: Vinném fel a laptopot az ágyba, telefontöltők és gép kábele gordiuszi csomóvá összegabalyodva, ránézésre 5 perc bogózás lesz, feldobom a galériára. Amikor felérek, egy mozdulattal különválik a három kábel. Kis örömök az életben, amik rögtön elmúlnak, amikor a paplan huzatából egy mozdulattal kirúgód a takarót.

Utcán: igaz két hete történt, de leírom. Kijőve egy boltból odalépett hozzám egy romalány. Ne haragudj egy pillanatra! - szólított meg. Én épp telefonáltam, s mutattam a mobilra, ami a fülemhez tapadt. Jött utánam a zebráig, megvárta míg leteszem a telefont.
- Siófoki vagyok, itt ragadtam Szombathelyen, nincs egy fillérem se, kéne ezerötszázforint vonatjegyre, hogy hazajussak. - mondja a már szakállasnak számító "itt ragadtam" szöveget.
- Én is pénzből élek, nem tudok adni. - mondom a jól öltözött lánynak, akiről tudom, hogy ezen a környéken lakik valahol.
- Akkor mennyit tudsz adni? - kérdi.
- Tessék. - nyújtok felé egy ötvenest, hogy békén hagyjon.
- És ebből szerinted hazajutok? - kérdez vissza flegmán.
- Ezerötszázból sem, 3000 forint a vonatjegy Siófokra.
- Hát de már csak 1500 kell.
- Az előbb meg azt mondtad, hogy nincs egy filléred sem. - ezután 3-5 másodperc csend következik.
- Kötünk üzletet? - kérdez
- Nem. - próbálom elfordulva befejezni a beszélgetést.
- 5 rugóért kérhetsz bármit.
E pillanatban váltott zöldre a lámpa, de ha nem váltott volna, akkor is átmegyek a zebrán. Innentől fogva nem akartam folytatni a beszélgetést.

Hajvágás után: annyira megszoktam már a fejemen a gyapjam, hogy szinte átfagyott az egész koponyám, aznap, amikor levágattam a hajam. Viszont még átfagyott koponyával is tudtam elmélkedni magamban azon, hogy mennyire fázik a fejem. Hmm...

Álmomban: egyszer Hajós András a Heti hetesben mesélte, hogy azt hitte kölyökként, hogy a tévébemondóknak nincs lábuk, és egy zsúrkocsin tolják be őket (vagy vmi ilyesmi). Azt álmodtam hogy egy tévéstúdióban vagyok a híradó kezdete előtt pár perccel, a férfi és a nő hírolvasót épp betolták zsúrkocsin, a pultjukkal szemben pedig ott ült a földön egy gyerek, ősz, Hajós-féle frizurával és csodálkozva bámulta őket.

Motoron: tankoltunk a héten a motoromba, aminek nagyon örültem. Amikor másodszor indítóztam, hogy járassuk kicsit, elgondoltam, hogy milyen jó lesz majd nyáron motorozni. Az akksi lemerült, a motor nem indult, de örülök, mert a héten megvettem végre a nadrágot is (így az öltözékem külön a gerincprotektort leszámítva teljes). Most egy ilyen, vagy egy ilyen hátizsákot szeretnék, csak ezekre még gyűjtenem kell...

A megszokottól eltérően most nem otthon ülök és pötyögök valamikor a hajnali órákban, hanem a klubban ücsörgök Orsival (aki épp meccset néz), s Viktória hercegnőn (Bonyi laptopján) pötyögök. Miközben körülöttem nagy a zaj, addig én azon gondolkodom, hogy miről is írjak, de persze szembesülök egyik hülye hátrányommal: nehezen tudom végigfuttatni a gondolatmenetemet, amikor mellettem beszélnek, olykor hozzám. Ezt a nehézséget a szerkesztőségben általában fejhallgatóval küzdöm le. Hogy mi most a klubzaj?

Mihelyst nem látom a Gulyás Petit azonnal tudok gondolkodni. - mondja Orsi a meccset nézve. Nem vagyok egy nagy sportember, és nem rajongom a férfi kézilabdázókért (még jó hogy nem!), ezért csak gépelek tovább. Átázna az egész plafon. - mondja egy srác a pultnál. Elgondolom, hogy milyen lenne, ha leszakadna valaki az átázott plafonon keresztül. Újabb bejárata lenne a klubnak.

Az arcképét tetováltatná a hátára! - mondja egy lány a pultosnak. Eszembejut Steve-O, aki ezt meg is tette, tudjátok az a srác a Jackass-ből. Régen sokat néztem, bírtam a műsort. Eközben megérkezik három lány (középiskolások) és az ajtóban állnak tétován, hogy bejöjjenek-e. Szalagavató van a városban, látszik rajtuk, ki vannak öltözve. Felcsendül a hangszórókból egy szám, amit szeretek, csak nem tudom a címét, valami reklámban hallottam, szeretem.

Eközben valamin nagyon nevetnek a pultnál, s szemben velem ülnek az almások (ketten Macbookokkal), akik nem nevetnek. Nagyon tetszenek az Macbookok, szeretnék majd egyszer egyet, csak kicsit drágák. Világít az arcuk a monitorfényben, világít a monitor hátulján az almájuk, erre megkívánom az almát, hazamegyek s eszem egyet. Engem kicsit zavar a Bonyi gépén ez az agyonlakkozott ujjlenyomatgyűjtő billentyűzet, először ragad, majd csúszkálnak rajta az ujjaim. Ilyen Toshibát nem vennék, marad az alma:P Meg a nem lakkozott billentyűk...

Orsi már másodszor szól, s kérdezek vissza, hogy tessék, ez van, mert nem tudok több dologra figyelni. Néha amikor beszélgetés közben pakolgatok s nem figyelek, akkor nem mindig rémlik mit hova teszek s emiatt keresgélem is a dolgaimat:P

Dobozos molyírtó - elgondolkodom, hogy Mojito, mint koktél, vagy molyírtó, mint rovalölő volt, amit mondtak a pultnál. Mindegy, nem szeretem azon dobozos italokat, amelyek eleve nem dobozosnak rendeltetettek. A kakaó, a kóla, az energiaital és a gyümölcslé elmegy dobozban (és még a sör is), de különféle koktélok, a bor és a sok minden más az nagyon nem. Nem kérek dobozos molyirtót.

Jött két vigyorgó ember, valaminek nagyon örülnek. Én meg nézek fapofával tovább a környezetemre. Orsi is elmosolyodott az előbb valamin meccs közben. Most az almások is mosolyognak valamin. Na ez megy most itt a klubban nyolc körül, mosolyok, meccs meg miegymás. Hozok egy teát magamnak, közben betoppan Busa is, én meg befejezem ezt az össze-vissza bejegyzést...

Igazán már nem is tudom, hogy hányadik time lapse videós bejegyzésem ez (na jó mégis tudom, ez a harmadik). Szeretem az effajta videókat s most is találtam egy gyöngyszemet, ugye mindjárt startol a téli olimpia Vancouverben, s ennek kapcsán tettem fel egy olimpiai készülődéses fotóanyagot, majd kerestem pár videót is, amikor belebotlottam ebbe. Ez egyszerűen csodaszép, ahogy a hullámzó felhők – avagy köd – beteríti a várost, s persze az egész úgy egyben egy hangulatos képet fest erről a kikötővárosról, amelyet a világ egyik legnemzetközibb városaként tartanak számon (azért, mert az ott lakók majd’ felének nem az angol az anyanyelve). Na tessék csak megnézni, szép:

Sajnos már sokszor megtapasztaltam, hogy milyen érzés elveszíteni valakit. Számos családtag halálát kellett feldolgoznom, osztálytárs, osztályfőnök és ismerősök hirtelen hiányát kellett megértenem, elfogadnom. A halál mindennapos dolog, hiszen nap mint nap körülvesznek a munkahelyemen is az effajta hírek. Így volt ez hétfőn este is, amikor Bonyi hívott, hogy épp indul egy balesethez. Éjjel még küldött is pár fotót a szétroncsolódott autóról, s akkor már olvastam a hírt, hogy a 23 éves lány, aki a kamionnak ütközött, a helyszínen meghalt. Ilyenkor persze az emberen átfut az általános érzés, hiszen „olyan fiatal volt. Csak egy pillanat, és vége lehet mindennek.” Ilyenkor az ember kicsit fél, mert érzi a halál valódiságát, s nem csak egy ismeretlen állapotnak tituláljuk, ami egyszer eljön életünkben.

Ha valaki ma sci-fit akar rendezni nincs könnyű dolga, hiszen már alig akad olyan téma, amit ne lőtt volna el egy másik alkotó, s persze a giga-filmek digitális munkáit (CGI), már nehéz felülmúlni. Ki gondolná, hogy az Avatar-féle filmek világában van még olyan rendező, aki makettekkel dolgozik, s damilokon rángatja a járműveket? Duncan Jones ezt teszi (az alacsony büdzsé miatt is), első filmje így is sikert aratott, s nem csak a sci-fi rajongók körében.

A sztori
2026-ot írunk, a Föld kifogyott energiatartalékaiból s a hiányt a világűrből, pontosabban a Hold felszínéről származó Helium-3 gázszármazékkal pótolják. A Holdkőzetből önjáró gépekkel nyerik ki a gázt, egy ember elég felügyelni és kiszolgálni a Holdbázist. Eme unalmas munkára jelentkezik Sam Bell (Sam Rockwell), három éves szerződésének lejárta előtt két héttel kapcsolódnak be a nézők Sam történetébe.

Sam egy kommunikációs műhold meghibásodása miatt csak előre rögzített videóüzenetekben tartja a kapcsolatot a Földdel, ott élő feleségével, kislányával, illetve munkaadóival. Sam-et megviseli az egyedüllét, egyetlen beszélgetőtársa Gerty, a robot, kinek hangját Kevin Spacey kölcsönözte. Az egyedüllétre jellemzően a tárgyak/virágok neveket kapnak, s az összhatás azt sugallja, hogy a férfi elméje az ép és zavart határán egyensúlyozik. Egy nap Sam különös dolgokra lesz figyelmes, hallucinál, s emiatt balesetet is szenved a Holdjárójával. Ezután a bázison ébred, nem emlékszik semmire, Gerty tiltása ellenére kimegy a baleset helyszínére, s az összetört Holdjáróban ott fekszik valaki. Megdöbbenve tapasztalja, hogy az ájult ember nem más, mint saját maga, s hogy ez klónozás, ikertestvér, vagy csupán egy megviselt elme bizarr játéka, az a filmből kiderül.

Annyit olvastam erről a filmről mielőtt megnéztem volna, hogy: egy színész játszik benne. Ez persze rögtön ijesztő is tud lenni, ha az ember már látott pár unalmas one man show-t. Később kiderült, hogy felesleges volt az aggodalom, hiszen hamar erősen kattogni kezdett az agyam és tettem fel a kérdést jelenetről-jelenetre: Most akkor mi van?!

Nagyon jól eltalált film ez, bár nem árt, ha valaki szereti az ilyesmi, egyszemélyes, jövőképes stílust, amiben csupán egy robot van még jelen, Gerty, kinek hangját egyik kedvenc színészem, Kevin Spacey kölcsönözte. Megérte rázavarni azt az 5 millió dollárt Duncan Jones munkájára, maradandót alkotott műfajában.

További részletek itt...

Bonyi szombaton éjjel rámcsörgött, hogy menjünk el fotózni a városba, mert úgyis beszéltük régebben, hogy csináljunk éjszakai városképeket. Kár, hogy túl sokat voltam aznap a meleg szobában, mert kicsit hamar elegem lett a hidegből. Az első helyen mégcsak az ujjbegyeim fagytak le, majd később már nem tudtam megtartani az egylábú állványon a kamerát, mert annyira remegtem/vacogtam...

Aztán később már totál átfagytam, és nem voltam jó fotósétás. Bent kucorogtam a kocsiban, amíg Bonyi 20"-as képeket lőtt, nekem már a 0.3" sem ment élesen, nagy fényerővel (=több zaj) sem.

Egy ideje már érett a fejemben, hogy stílust kell váltani. Amikor kimondtam, hogy "designt váltok" Bonyi és Zsolti rögtön így reagált: "Na végre!" - ez a 'na végre' olyan volt, ami régóta várakozik az út szélén, magason tartva a fordulatszámot, hogy amikor lelépek a járdáról az tizedmásodperc alatt elgázolhasson. Tehát éreztem, hogy ideje volt/van:) Emlékeztetőül itt a blogom első fejlécképe:

Kiderült, hogy nem lehet változtatni a küllemet, ezt az adminisztrátorok végül megoldották (valami kavarás volt az 'Atom' névvel és az 'Atom RSS'-el). Később meg azzal volt gond, hogy nem tudtam milyen legyen az új blogruha. Ekkor segített Zsolti, akivel egy pár órás: "Hú, az ott inkább olyan legyen, mint ez a zöld." - "Oké Atom, de még átírom ezt a kódot" - folyamat. Emlékeztetőül a blogom második fejlécképe, amit tegnapig láthattatok:

Tehát Zsótti nagy segédletével sikerült összehozni a felület alapjait egy sablonból, majd Bonyival megcsináltuk a fejléchez a fotókat, ezután Ádi tanácsait megfogadva kiválasztottam egyet azok közül, itt-ott alakítgattam, s ím az eredmény:

Persze most úgy tervezem, hogy változtatni fogom képileg a témát, amint jó idő lesz. Mert nyáron fura lenne ez a téli téma. Szóval majd lesz ilyen is meg olyan is. Most jó ideig ez lesz a trend itt. A régebbi anyagok közül sajnos jó soknál szétesést okoz majd ez az új szélesség, de ha valami nagyon nagy galibába fut valaki bele, remélem majd szól, nem nagyon akad időm most átbogarászni majd' 1200 bejegyzést, hogy melyik nincs rendben. Remélem tetszik nektek...

Tüncitének külön jelzem: nincs sorvégi térképminta, gyárilag:)

Bonyi: Örülök, hogy nem szeretem a gombát, mert ha szeretném, megenném. Pedig utálom.

Kolinál: találtunk egy kismacskát este. Fekete volt, kis fehér nyakkendőfolttal. Dörgölőzött, aztán Orsi felvette, s kihívtuk az állatmentőket... Most már jó helyen van:)

Sorozatnézés közben: Így jártam anyátokkal - imádom ezt a sorozatot. Renegeteget nevetek rajta, s persze beugranak jelentek is, amiket Csabi mesélt még régebben. Olyasmi, mint a dokik, amit nézve percenként visítok. Csípem ezt a sorozatot...

Zsóttinál: Átugrottam Zsoltihoz, kisvártatva pedig már a blog-sablonok közt találtuk magunkat s Zsótti kamatoztatta is webszerkesztői tudását:) Ha minden jól megy, akkor hétfőn már új design:)

Szombaton: Bonyi szerint is jó lesz az új design, tetszik neki:)

Magamban: Örülök, hogy sokaknak tetszett a kis blogolós videóm. Nekem is tetszett:)

Klubban: Csabi, Gábor, Hali és Taki nagyon durván belemerült a tengerbiológiába, azon belül is a bálnák elemzésébe. A többit inkább most kihagynám, mert nem animálpornó blogot írok. Összességében már tudjuk, hogy Jacques Cousteau az óceáni élet Hugh Hefnere, aki Playcet-et olvas, abban pedig egy többméteres kihajtható poszeren van Pamela Dick (bálnasztár), akinek a bikini-vonala nem szőrös, hanem kagylós, és szilikonozott segge, mellei, illetve ajkai vannak. Ezen kívül teljesen normális szülinapozás volt...

Viccben: Melyik az a szó, amit az eszkimók nem ismernek? Hát a tavaszi zöldségleves.

Kávéautomatánál: Ebéd után Bonyi így szól: békés vagyok, mint a megye. Erre Ildikó: Én meg heves. Mi mást is mondhattam volna összegzésképp, mint azt hogy: Bonyi békés, Ildikó heves, Atom meg tolna...

Pénteken: sörszagú este volt ez is, mint a csütörtök, kicsit spicces is lettem a végére, de legalább most már tudom, hogy az alkohol elméletben tényleg bátorít. Hajnali 4-kor értem haza. A többnapos szülinapozás már csak ilyen. Vasárnap, vagyis ma ér véget.

Álmomban:
1. Bonyinak részegen behúztam, mert nem hagyott az asztalra borulva békésen rosszul lenni.
2. Egy hídon mentem egy épület mellett, amikor egy cetlit láttam az egyik ablakra ragasztva. Annyira kis betűkkel volt írva rá a szöveg, hogy kihajoltam a korláton. Persze túlhajolva leestem, de még az utolsó másodpercben sikerült elolvasnom az írást: "Laza korlát, kihajolni veszélyes!" - muhaha. Vicces álom.

Kicsit elaludtam, hosszú, mosolyokban gazdag és sörszagú volt a tegnapi este. Így hát be is pöttyintem gyorsan a reklámot, amit Ádi mutatott tegnap. Zseniális, egyszerű, nagyszerű, és a többi szokásos hívószó.

Ugye mennyire pihent? És milyen jó, hogy vannak pihent emberek a világon?! Boldog szombatot!