Emlékül

2010.02.03. 21:10 | Atom | Szólj hozzá! Szólj hozzá! komment

Sajnos már sokszor megtapasztaltam, hogy milyen érzés elveszíteni valakit. Számos családtag halálát kellett feldolgoznom, osztálytárs, osztályfőnök és ismerősök hirtelen hiányát kellett megértenem, elfogadnom. A halál mindennapos dolog, hiszen nap mint nap körülvesznek a munkahelyemen is az effajta hírek. Így volt ez hétfőn este is, amikor Bonyi hívott, hogy épp indul egy balesethez. Éjjel még küldött is pár fotót a szétroncsolódott autóról, s akkor már olvastam a hírt, hogy a 23 éves lány, aki a kamionnak ütközött, a helyszínen meghalt. Ilyenkor persze az emberen átfut az általános érzés, hiszen „olyan fiatal volt. Csak egy pillanat, és vége lehet mindennek.” Ilyenkor az ember kicsit fél, mert érzi a halál valódiságát, s nem csak egy ismeretlen állapotnak tituláljuk, ami egyszer eljön életünkben.

Másnap reggel Zsoltival is erről beszéltünk telefonon, majd persze azok a kollégák is beszéltek az esetről, akik a helyszínen voltak. Délután Bonyi olvasott valahol egy nevet, rákeresett, majd amikor említette, hogy ki lehet, rögtön meghazudtoltam, hiszen őt ismerem, s ő nem lehetett... Aztán a hírek részleteit olvasva egyre jobban kezdett összeállni bennem a kép, de nem akartam, hogy kirajzolódjon, küzdöttem ellene. Pár perc múlva mégis megtudtam, hogy ki ült abban az autóban, rosszul lettem…

Hideg zuhanyként ért, vagy leforrázott a hír, nem is tudom már… A lány, akit „életutam meghatározó női” közt elsőként említek 2010 február elsején meghalt. Nem igazán kifejezhető, hogy mit éreztem akkor…

A sok szörnyű adat és fotó egyszerre csak arcot kap, egykori diákszerelmed arcát, akit még két napja emlegettél, akinél nemrég még ott jártál és krumplifőzeléket ettél, akinek vonásait a szívedbe vésted az együtt töltött évek alatt, amik az azután eltelt nyolc évben is csak barátira halványultak, jóban maradtatok, örültetek egymás boldogságának, sikereinek, mindennek…

Ő már nincs többé. Halála értelmetlen volt, mint ahogy az összes autóbaleset áldozatáé is. A halál nem válogat – szokták mondani, sajnos ismét bizonyosodott, hogy csak egy pillanat, és vége lehet mindennek. Persze nehéz bármit is mondani, s e bejegyzést is csak azért írom, mert valahogy ki akarom beszélni magamból az egészet, részvét, nem sajnáltatás, nem siránkozás, hanem kiüvöltés a belsőből…

Egy barát szomorú lesz, fájdalmat és hirtelen támadó ürességet érez, az idő majd gyógyítja a sebeket, amik később már csak akkor fognak újra hasogatni, amikor emlékezünk a sok mosolyra, s a történet végéhez érünk. Miközben folynak a könnyek az ember arcán nehéz bármit is írni, ami nem közhely, ami nem az okok keresése. Nehéz... Nehéz bármit is írni...

Nyugodj békében Aliz…

Tovább a poszthoz