A szombathelyi Sugár úton sétáltam szombat délután, orrig bebújva a kabát nyakába, meg-megcsúszva a járda jégbordás foltjain. Az egyik sarki házhoz érve láttam, hogy épp akkor ért haza a ház ura. Becsukta maga mögött a nagykaput, majd a kerítésbe kapaszkodva, óvatosan oldalazott a havas garázslejáró melletti kis peremen a bejárati ajtóhoz vezető járdáig. Kicsit furán is néztem rá, hogy miért nem a kiskapun megy be magabiztosan, csúszásveszély nélkül, aztán odaérve megértettem: Ha a házam kerítésénél így einstandolná a természet a kiskaput, azt hiszem én is zokszó nélkül közlekednék a nagykapun át.

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

A 2013-as 365 projektem után szummáztam magamban, hogy ezentúl nincs év fotós projekt nélkül, így 2014-re is vannak kisebb-nagyobb terveim, mint például a 3F - azaz a Fekete-Fehér Február. Egy teljes hónapon keresztül fekete-fehérben kell gondolkodnom, mást kell látni, esetenként máshogy kell megfogalmazni a mondanivalót, ez a monokróm fotózás egyik alapvetése. Persze ezen megállapításokra nem magamtól jöttem rá, nálam okosabb és tapasztaltabb fotósok írták le sok helyen. Én még zöldfülű vagyok a témában, s bár fotóztam már fekete-fehérben többször is (mint például ezen a Quimby-koncerten) de hogy egy hónapig így lássak? Kihívás. Főképp azért, mert munkám során is színesben dolgozom.

Olvastam persze azon véleményeket is, akik azt mondják fekete-fehéret csak az arra kitalált filmre lehet fotózni, vagy esetleg fekete-fehérben dolgozó digitális kamerával. Én ennyire nem veszem szigorúan (meg amúgy sem találtam fekete-fehér memóriakártyát a piacon). Ugye nem elég csak elvenni a színeket és a szépiás képek népes táborát sem akarom gyarapítani, a célom mindössze az, hogy készítsek 28 darab fekete-fehér fotót februárban.

A már elkészült fekete-fehér fotók itt.

Akinek lakásmacskája van (és imádja is a négylábút), az tudja, hogy az aranyosság avagy cukiság mi fán terem. Lucie olyannyira kimutatja szeretetét felénk, hogy azt hiába is akarnám magyarázni "macskaellenes" felfogásúaknak, nem hinnék el. Igen, Lucie nagyon hízeleg, ha kaját akar, de etetéstől függetlenül is képes dorombolni, dörgölőzni, az ember ölébe heverve sziesztázni, rohangálni körülöttünk vagy csak az asztal szélén ülve nézni, hogy mivel foglalatoskodunk éppen. Szóval nagyon elmacskásodtunk Borival, de nem baj, szeretjük ezt a kis vakarcsot, még akkor is, ha rosszalkodik (olyankor Bori neveli, én meg elnézően vígasztalom).

Az első macskámnál még volt ágyszabály, nem alhatott velem, nem is mászhatott az ágyba, amikor otthon voltam, többek közt ezt azért is vezettem be, hogy ha nő áll a házhoz, akkor ne kapjon frászt attól, hogy én macskával alszom. Lulu esetében már más volt a helyzet, olyan helyen nevelkedett, ahol nem volt ilyen kikötés, uralta a lakást többi társával együtt, így nem is tudtunk sokat variálni Borival. A macsek elinte csak az ágy végében pihent, majd egyre közelített, dorombolva, nagyokat passogva, ezért nem tiltottuk ki, az esetek 50 százalékában mellettünk alszik valahol, mert engedékenyek vagyunk, igaz Lulu cukisággal "zsarol" minket.

Mint minden valamire való benti macska, Lulu is kordában tartja a királyságát, minden növény tesztrágáson esik át, mindenféle zsínor az ő tulajdona, a bútorokon ugrálva közlekedik, és még a bundával is megküzd. A kajánkat nem piszkálja, de ha vizet hagysz egy pohárban vagy bögrében, akkor azt lefoglalja, itatónak minősíti, bár nagyritkán ihat a csapból is. Emellett mindent megpiszkál, mindent megvizsgál, olyan dolog nincs, amit ne szaglászna agyon, és a kartondobozokra kivétel nélkül igényt tart, beleheveredve kezdi módszeresen szétrágni azokat.

Mint írtam: az esetek 50 százalékában az ágyban fekszik, a másik ötvenben viszont szóba jöhet bármi, szekrénytől a táskákon át a szárítógépig. Apropó táskák.. ..azokban mindig jobb aludni, így érdemes indulás előtt belepillantani, nehogy magunkkal vigyük a kisasszonyt dolgozni. A mosdókagylót csak néha tölti meg, de az íróasztalon, billentyűzeten/felnyitott laptopon aludni szerinte tökéletes, igaz e tényt minden macska osztja. 

A tévéket is szereti, macskás műsorokat néha néz, s bár leheveredni nem tud a kijelző tetején, mászkálni attól még lehet rajta. A konyhaszekrény tetején saját kifutója van, a hifi tetején lévő CD-nyitó gombra még egyszer sem ült rá (lenne meglepődés a felnyíló ajtótól), volt már pár kartonháza, azokat általában csak pár napig lakja, utána csak rágni tér vissza a bázisra. Figyeli mi van a hűtőben, a szatyorban és igazából mindenben, ha kényelmes, akkkor persze le is fekszik benne aludni. 

A legjobb fekvőhely mindig a "munkaterületeinken" van, ha kiállításra rendezed a fotókat ott hever le, ha cikket kell írnod, akkor a billentyűzet a nyerő, vagy a széked s még sorolhatnám. Ha valami nagyon érdekli, akkor a két hátsó lábára állva vizsglja azt, mostanság a konyhában is így szokott várni, amikor kilépek a fürdőből ott ágaskodik, amikor pedig belépek a dörgölőzónába, akkor máris hízeleg és hangosan dorombol. Most egyébként megint a szekrényben héderel, mint ahogy az utolsó képen is, az egyik kedvenc helye, ha nem a legkedvencebb, azt hiszem egy ruhaboltban jól érezmé magát. Megyek is megsimogatom picit, aztán berendezem neki valamelyik dobozt estére, mielőtt megint a szennyeskosárban lelnénk rá reggel:)

A YouTube-on sok kisfilm perceinek sokaságában láttam már gördeszkázó bulldogokat (és egyéb kutyákat), ezek után mindig elkönyveltem, hogy nagyon aranyosak, majd tovább küldtem azokat bulldogos ismerőseimnek. Nem is gondoltam, hogy van élet ezen túl is, amíg nem osztotta meg egy macskás ismerősöm az alábbi videót Didga-ról, a gördeszkás macskáról.

Egyébként ahogy olvastam, ez egy kutyaiskola promófilmje, ami demonstrálja, hogy nem csak kutyákat lehet kiképezni egy ilyen feladatra, és tényleg nem. Ahogy ezeket a trükköket és ugrásokat végigcsinálja Didga, attól visítva olvadoztunk Borival a laptop előtt. Imádom, vennem is kell egy deszkát Lulunak...

Akinek ennyi nem elég, az nézzen be a többi videóért a Catmantoo csatornára.

Még régebben autózva a városban hirtelen ötlettől vezérelve bekanyarodtam a Patyolathoz, és megkérdeztem, hogy bemehetek-e fotózni. Némi telefonálgatás után időpontot kaptam, majd másnap körbevezetett az igazgató, bár nem értette, hogy nekem miért tetszik ez a kopott közeg, miért is akarom ezt annyira látni és láttatni, de engedte a fotózást s közben sokat is mesélt róla, mint kiderült elég nagy tisztséggel bírt annak idején az országos hálózatnál, így sokat beszélgettünk, szinte az egész történet ott volt a fejében, mintha csak naplóból olvasta volna.

Aztán az egész elkanyarodott valahol bitek és bájtok közt, majd hosszú utat megtéve január elején tért vissza hozzám, ezért is a kis késés, de az anyag megvárt, így most végre közzé is tehettem a sorozat egy szeletét, egy cikkel karöltve. Többet nem is mondanék, kattintsatok ide, vagy a beillesztett fotókra a cikkért!

A nyolcvanas évek elején születtem, és bevallom, a Patyolatról csak annyit tudtam, hogy az otthon nem, vagy csak körülményesen tisztítható ruhákat szokás oda vinni (öltöny, télikabát és hasonlók). Az én szüleim és nagyszüleim is otthon mosták ruhájukat, így nem is tudtam, hogy egykoron mekkora szereppel bírt a háztartásokban az állami mosoda. Hát naggyal....

December elején Budapesten jártam, s ha már lehetett, akkor kétnaposra terveztem az ottlétet, mert így nem a rohanásról szólt az egész nap, barangolhattam Orsival, a régi ismerőssel kicsit az adventi vásárban, a vásárcsarnokban, egy romkocsmában és a Kolozsvári utcai piacon, ami lassan egy éve kitűzött úticél volt, a Pléh Csárda miatt. (komplett éttermi élménybeszámoló itt, vagy a képekre kattintva).

Már egy ideje villamosoztunk az úticél felé, korgó gyomorral, s a nem túl díszes városi közeget vizslatva Orsi megjegyezte: Remélem megéri. - én pedig csak reméltem magamban, hogy igen. Egyik kedvenc kisfilmem a Szalontüdő itt játszódik, de igazából ez a riport volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet a hely iránt.

Amúgy kifejezetten nem vagyok gyomorember, nem rotyog otthon a csülök és nincs hússal kibélelve a hűtőm sem, jókat enni azért tudok, ezért is vettem célba az óriásadagokat felszolgáló kifőzdét. Hogy milyen volt az első benyomásunk? Kissé bizonytalan. Itt tényleg az van, ami a képeken látszik, nem trendi kajálda, hanem zsíros konyhagőzben érlelt kopott bádogos kifőzde, a menzás tányérokkal és Bábel Istvánnal a pultban. Tisztázni is kell magadban rögvest, hogy te ezért jöttél, ha esetleg másra számítottál volna. Én konkrétan végigvigyorogtam az egészet, oldalba bökve Orsit: Azt látod!? Azt láttad!? Milyen jó már!?

Egy-egy nyolcvan dekás cordon bleut ettünk, de csak a felét bírtuk, a többit csomagoltattuk, de még egy máglyarakással is sikerült megküzdenünk. Az egészről komplett cikket írtam fotókkal tarkítva itt, nem akarok kivonatozni, inkább olvassátok el egyben, hogyan akadtunk rá a kilós rántott hús nyomára Budapesten.

A kilós rántotthús nyomában: Pléh Csárda avagy a Bádog Gundel cikk ide kattintva olvasható.

2013 január elsején azzal a szöveggel indítottam el a 365 projektet, hogy az késztetni fog arra, hogy minden nap készítsek egy fotót, még akkor is, ha valamiért nem ragadnék a kezembe fényképezőgépet. Hozzátettem még azt is, hogy ez fejleszti a kreativitást, a meglátást és az ötletelést. Aztán belevágtam, az első fotómat, azt a bizonyos objektívekből álló lencsefőzelékest két napon belül lenyúlta egy “viccoldal”, s leszedett vízjellel, forrás nélkül bejárta már az összes ilyen bugyrot.

Már az első képnél is írtam képaláírást, amik szép lassan kiteljesedtek kis sztorikká, nem akartam csupán sorszámozni, s ettől teljesen más lett a projektem formailag, mint ahogy a neten javarészt lenni szokott. A beillesztett képekre kattintva ezeket el is olvashatjátok.

A napok teltek, a fotók készültek, tényleg a kezembe vettem akkor is a gépet, amikor amúgy simán ellettem volna nélküle aznap, vittem magammal mindenhova. Fotóztam otthon, az utcán, az ismerősöknél és ugye munkám során is, így a projekt jó nagy része sajtós tartalommal bír.

Élvezni kezdtem az egészet és a riporteri meló során is elkezdtem keresni az olyan látószögeket, amitől mondhatom egy-egy képre, hogy: Na ez lesz a napi! - Így született meg a Menzás kép is, amikor kísértük egész nap Ferencet, és akartam valami különlegesebbet a projektbe. E képpel végül a szombathelyi sajtófotó kiállításon különdíjas is lettem.

MIÉRT JÓ A 365 PROJEKT?

Mert tényleg viszed magaddal mindenhova a fényképezőgépet és sokkal több olyan emlékképpel zárhatod az évet, amire egyébként azt mondanád: Kár, hogy nincs róla fotóm. Barátok, bulik, családi látogatások, séták, bevásárlás, autószerelő és sorolhatnám, hogy mennyi helyre cipeltem magammal a felszerelést az elmúlt évben. Konkrétan többször úgy mentem el egy-egy eseményre, hogy arra gondoltam: Na milyen jó téma is lesz ez napi fotónak.

És jó, mert próbálsz mindenben találni valami témát. Ha gyümölcssalátát eszel, ha a csajod muffint süt, ha sétálsz az utcán, vagy a haverod Angry Birds plüssöket kap. Mert tudod, hogy minden napra kell valami, s egy idő után már várják a fotódat, ami persze javarészt nem lehet egy szimplán elkattintott kép, hiszen saját magadnak emelgeted a lécet, az egész egy nagy kihívás.

De többször volt olyan munkám is, amit a napikép ihletett. Például volt itt a városban egy cirkusz, kimentem hozzájuk, végül pedig bekéredzkedtem a lakókocsik közé és riport lett belőle. Persze az egész csak abból indult, csakis azért volt, hogy legyen egy fotóm aznapra:)

Az Atom's 365 project két szálon futott, hamar figyelni kezdtem arra is, hogy szövegelhessek is egy-egy fotó mellé, ez sokszor nehezítette a dolgom, de esetenként a szöveget találóbbnak éreztem, mint amit a fotóval illusztráltam. Egy ilyen méretű elkötelezettségnél azt hiszem ez vállalható, javarészt amúgy is kiegészítették egymást, de az ember mindig tud sorrendet állítani egy sorozat fotói közt. Nem akartam, de azért sok portrét is csináltam, mint például az alábbit Litiről, vagy lentebb Rudiról:) Rudiét megint csak úgy készítettem, hogy nem volt napi fotóm és épp a mozi mellett járva bekopogtam hozzá, hogy csinálhassak egy képet.

Nagyon sok 365 projekt indult 2013 január elsején, viszont annál kevesebb volt, amire elismerően bólintok. Akadnak olyanok, akik ezt úgy fogták fel, hogy minden nap kell valami pixelhalom, hogy le legyen tudva a feladat - ezeknek nem sok értelmét láttam. Lefotózhatok otthon egy pohár kávét (ezt meg is tettem), de ihatom azt a kávét valamelyik barátnál is, akinek ablakából esetenként a szomszéd kutyájára is rálátni. Egy képet megér a séta:) Különben is amikor már témakereső üzemmódban vagy, akkor veszed csak észre, hogy egyes ismerőseid lakásában mennyi érdekes dolgot találni.

Voltak persze olyan projektesek is, akiknek munkáit szívesen néztem, ismerősök, külföldi fotósok, stb. Akadtak páran akik elkezdték és időközben abbahagyták, annak ellenére, hogy jó volt, amit addig csináltak, tény hogy kell hozzá kitartás. Egy laikus hiheti azt, hogy mi sem egyszerűbb, mint minden nap csinálni egy képet, pedig valójában rengeteg munka van vele. Például órákig kell játszani a macskával, hogy végre minden úgy legyen, ahogy szeretnéd.

FOLYTATOD?

A 365-ik képre készülhettem volna, egy év állt rendelkezésre, hogy kitaláljam mi legyen rajta, de nem így tettem, hirtelen ötlettől vezérelve vonultam ki a szilveszteri buliból, hogy a telefon ledlámpájával leírjam a számot. Miután feltöltöttem többen kérdezték, hogy folytatom-e, idén is csinálom-e stb. Nem folytatom, mert a 365 pont attól lesz az, hogy egy évet és 365 képet foglal magába. Ha két évet akartam volna végigvinni, akkor 730 projektnek nevezem el:P

Továbbá azért sem folytatom most, mert már fentebb említettem, ezzel tényleg sok munka van. És legalább megvan a súlya is, könnyedebbnek tűnne, ha rögvest elkezdenék egy újat.

NEM FOLYTATOD?

De. Mivel tetszett és elvileg van még pár év előttem, így szeretnék még csinálni ilyet, csak nem most rögtön. Egyéb projektekben gondolkodom az év során, rövidebb, tematikusabb témákban, mondjuk például fekete-fehérben, vagy adott fix objektívvel készített sorozatokban s hasonlók.

Gondolkodtam, hogy csinálok leg-leg-leg-et, a legtöbb like, a legkedvesebb fotó, a leggyengébb és legtöbb munkát igénylő kategóriában, de végül úgy döntöttem nem próbálok meg különbséget tenni és nem próbálok meg ennyire rangsorolni a fotók közt, hiszen együtt alkotják azt az egészet, amit úgy hívhatok: Atom 365 projektje (vagy webesen Atom’s 365 project).

Most azon gondolkodom leginkább, hogy miképp lehetne ezt szépen nyomtatott formába önteni, könyvbe kötni. Ha sikerül találni egy ideális vonalat, akkor persze azt jelezni fogom, többen említették az év során, hogy szeretnének ebből egy példányt a polcukon tudni. Ennél jobb elismerést pedig alig ha várhatnék, megtisztelő.

MOST ELGONDOLKODTÁL, HOGY BELEVÁGJÁL-E?

Én mindenkinek azt mondtam idáig, hogy vágjon bele, ha elég biztos abban, hogy nem fejezi be öt nap múlva. A 365 projektet nem muszáj január elsején kezdeni, bármikor lehet, a dátum nem sürget. Ha úgy érzed túl sok, akkor csinálj 300-200-100 vagy tetszőleges darabszámú sorozatot. A tanácsokat hosszan kifejtve összeszedte Sztyui, itt olvashatjátok, én is eme sorok után éreztem úgy, hogy elkezdem, olvassátok el ti is!  

Nekem Bori nagyon sokat segített. Ezt hozzá kell tennem, mert fel sem tudnám sorolni, hogy hányszor állt mellém választani, amikor ücsörögtem 2-3 fotót váltogatva és nem igazán tudtam eldönteni, hogy melyiket is szeretném. No meg persze voltak olyan helyzetek is, amikor tanácsot adott, hogy mit fotózhatnék le: "Lehetne az a napi képed, hogy az új szőke hajam kiemeled a fényben..." és hasonlók:)

Összegezvén csak azt tudom mondani, hogy nagyon élveztem ezt az évet, dokumentáltam a magam módján 2013-at, s akad bennem némi büszkeség is, hogy nem hátráltam meg, még azokon a nehéz napokon sem, amikor ültem vasárnap este tizenegykor a székben és leesett, hogy még nem fotóztam semmit sem. Jó volt megmutatni ezt a sok mindent, jól estek a visszajelzések, mosolyogva írtam meg e bejegyzést. Köszönöm a figyelmet, jó fényeket, boldog új projekteket!

A 365 projektem az http://atom365.tumblr.com/ oldalon érhető el.

Az idei szilveszterem is úgy sikerült, ahogy arra nem számítottam: jól. Ezt most csak azért mondom, mert párszor már előfordult, hogy csak az utolsó egy-két napban derült ki, hogy hova is megyünk. Idén is már fontolgattuk Borival, hogy otthon maradunk, berúgunk a pezsgőtől és egymásbagabalyodunk, majd összecsomózott végtagokkal kócosan koccintunk, ha éjfélt üt az óra, de aztán csak-csak meg lettünk hívva egy buliba 27-én.

Viszonylag hamar felkeltem harmincadikán, az előző esti Illegál Fesztivál képanyagának neki is álltam, majd cikket írtam hozzá, s az egész folyamatot max azzal szakítottam meg, hogy lefotóztam Luciet, mert annyira aranyosan aludt.

Bori két órán keresztül készülődött, ebből kb. 1-1,5 óra volt a ruhaválasztás: Ez jó lesz? Nem inkább másban megyek. Ez jó? Nem, ebben nagy a fenekem. És ez? Á, mondjuk ebben nem látszik a fenekem. - és hasonlók. Majd amikor túljutottunk a “nincs egy rongyom” és “el kell mennünk ruhát venni” megoldásokon, akkor meglett az esti szett. A maradék idő a szokásos smink+hajvasalás+ékszerválasztás trió számlájára írható. Ilyenek a lányok, azzal nincs semmi baj, ha sokat készülődik valaki, csak kezdje időben, mint Bori:) Én azt hiszem 10 perc alatt megvoltam, de hát faszi vagyok, nekem sokkal könnyebb: farmer, póló, pulcsi - ezen nem kell sokat gondolkodni:)

Aztán nekivágtunk az éjszakának és Hanzséknál folytattuk. Gyorsan megcsináltam Hanzs hathatós segítségével egy GTA küldetést, ami másnak nem sikerült, betépett módban legyilkoltam egy bolygónyi ufót, igaz ötször kellett nekifutnom a küldetésnek, de a végén különösképp jó volt, ahogy Hanzs kiabálva a tévé előtt mutogatott a képernyőre úgy, hogy annak felét kitakarta. A lényeg, hogy sikerült:) Utána játszottunk a Limboval, ami egy kifejezetten jó játék! A Hanzséknál készült fotókat Bori követte el.

Eközben szép lassan megittam egy egész üveg olasz eperbort, amitől este tízkor már szédülősen mosolygós voltam, de annyira, hogy ettől veszélybe került az est minden további egyenes vonalú mozgása. Hogy ne azzal kelljen tölteni az éjszakát, hogy “Atom kint sétál a friss levegőn, mert nem érzi jól magát” rendeltünk pizzát, ami után már ismét kívántam az eperbort:) Végül csak-csak sikerült elindulni este tizenegykor a Szimfibe, ahol Bonyi zakóban fogadott minket, és kb. olyan egyenes nézéssel, hogy az már spirál volt. Két percen belül át is vehette ünnepélyesen tőlünk a 2013-as Duda-díjat. (A Duda-díj 2010/2011 szilveszterén jött létre, én háromszoros Duda-díjas vagyok, e Mondatokban bejegyzésben olvashattunk róla először.)

Jól telt az este, táncoltam is, nem csak ittam. Igaz minél többet ittam, annál jobban táncoltam így lehet, hogy van a kettő közt valami összefüggés. Olyan volt az egész, mint egy házibuli, pont kényelmesen elfértünk, kifejezetten jó zenéket válogattak a fülünknek, Fatboy Slim, Apollo 440, The Chemical Brothers stb. Hanzs nagyon jó léggitáros, Bonyi keringőzött ha jól emlékszem Prodigy-re, Bori meg metálban nyomta.

Az utolsó koccintásom Bonyival volt, az első Borival. Az első italom sör volt, az első kajám pedig pogácsa, majd lencsefőzelék. Az Animás Himnusz után az első dal, amit 2014-ben hallottam, a 68 volt. Elsőnek Hanzzsal ráztam kezet, az első poént is ő sütötte el, az első fotóm tűzijáték volt.

Aztán elkészítettem a 365 projektem utolsó fotóját az udvaron “Mit csinál az a csávó azzal a lámpával ott a sötétben?” kérdések közepette, ezután pedig kicsit megkönnyebbülve szórakoztunk tovább, úgy hajnali háromig, amikor hazabotorkáltunk az éjszakában. Lulu rendkívül élvezte, hogy vittünk neki haza egy kis szerpentint a nyakunkban.

Tizenegyig aludtam csak, majd autóba ülve kenyérre vadásztam a városban, jó volt az üres utakon körözni s megtalálni az ötödik boltot, ami ilyenkor is nyitva van. Utána nekiláttam az idei lencsefőzeléknek, majd evés-ivás után feltöltve a napi fotót csak azt vettem észre, hogy szép lassan elment a nap és a tévé előtt alszom a Simpsons filmen. Jól telt ez a szilveszter, tetszett, ez is igazolta a receptet: házibuli-jelleg, minél kisebb társaságban, sok ismerőssel:)

Az idei karácsonyon a legtöbbett hallott mondat nem az volt, hogy Boldog karácsonyt! - hanem az alábbi: Van valami gond az ejtőernyőddel? - feljegyezni: Jövőre ne a YouTube-ról szóljon a karácsonyi zene, mert minden második videó előtt ott az idegesítő reklám (idén az ejtőernyős Gillette). Az alábbi képre kattintva az összes fotó, beleértve a lentebbieket.

Tavaly alaposan dokumentáltam a huszonnegyedikét (bejegyzés itt), idén inkább csak a szentestére fókuszáltam, a vacsorára, a macskákra, és az ajándékbontásra. Ez volt az első karácsony, amikor Lucie is velünk volt, s bár féltünk, hogy lepofozza a díszeket és megmássza a fát, szerencsére abban merült ki az érdeklődése, hogy szorgosan rágni kezdte a törzsénél a tűlevelűt. Sokat ismerkedett Döncivel is, a másik macsekkal, volt hogy csak a pad alól kémlelte, de egyszer-kétszer kicsit egymásnak is feszültek, szerencsére harc nélkül teltek napjaink, a végére már elég jól össze is haverkodott a két csaj.

Anya ismét sok-sok finomsággal készült, rengeteg sütemény és főtt étkek voltak a menün, minden évben elmondja, hogy ez mennyire sok meló, de belül szerintem élvezi, hogy ennyit sürög-forog az örömünkre. Az idei kedvenc a fatörzs volt, párizsi krémmel, annyira finom lett, hogy elnyerte az idei legjobb sütemény díjat:)

Mindenki kapott sok szép hasznos és kedves ajándékot, persze azért akadt néhány aranyos plüss is. Anya tapasztalhatta a dobozban-doboz taktikát is, apám úgy adta a fényképezőgépet, hogy ahhoz három csomagoláson és két dobozon keresztül tudott csak hozzájutni.

Én kaptam zoknit, parfümöt és különféle pampucokat, illetve kettő darab könyvet is az űrrepülés történetéről, amelyeknek nagyon örültem, már csak azt kell valahogy beütemeznem, hogy a klaviatúracsapkodás és az expógomb nyomkodása mellett olvassak is. Kaptam még macskás cserépdíszt és további aranyos apróságokat, örültem mindennek:) Bori macskás táskát kapott tőlem, macskás sapkával, birkás plüssel:) Ő is sokat fotózott az ünnepen, blog nála is hamarosan várható:)

Szóval ilyen volt az idei ünnep, huszonhatodikán már Boriéknál és nagyszüleinél karácsonyoztunk, finom sütik, ajándékok s miegymás, majd este már a reggaekarácsonyon voltam, aztán 27-én barátoknál, 28-án pedig végül Lulu is nekiállt karácsonyozni, kicsit megkezdte a fánkat, de csak a gömbdíszekkel ismerkedett. Ja igen, sok-sok év után végre az Atombunker is ünnepi díszbe öltözött (Bori hathatós közreműködésével), nem csak mécses és ünnepi terítő került elő (mint korábban), hanem most karácsonyfa és megannyi apróság is színesíti a kéglit. Mindig azt mondtam, hogy minek a felhajtás, ha amúgy is a szülőknél karácsonyozunk, de most beláttam, hogy nincs ezzel semmi gond, kifejezetten jó hangulatot teremt ez a kis fa a szobában, jó érzés ránézni. Na megyek és eszek egy kis sütit:) További kellemes ünnepet! :)

Ma este landolt a postaládámban a tumblr-es 365 projektemmel kapcsolatban e levél. Követőm lett a solyom-airways. Egy pillanatra elmosolyodtam ezen, majd kinéztem az ablakon, hogy esetleg A'lmos vezér itt köröz-e a ház felett. Biztonság kedvéért bekészítek a tetőre egy slagot meg egy kanna kerozint, hátha megvárja a projekt végét, nehogy itt nekem elálmosodjon és lepottyanjon...

Persze tudom, hogy ez egy ilyen rajongói/kedvelői oldal s az követ, meg gondolom rajtam kívül még jó pár oldalt, de megmosolyogtatott:) Ja és nincs gép a ház felett, vagyis most blogolok, itt nem követ...