December elején Budapesten jártam, s ha már lehetett, akkor kétnaposra terveztem az ottlétet, mert így nem a rohanásról szólt az egész nap, barangolhattam Orsival, a régi ismerőssel kicsit az adventi vásárban, a vásárcsarnokban, egy romkocsmában és a Kolozsvári utcai piacon, ami lassan egy éve kitűzött úticél volt, a Pléh Csárda miatt. (komplett éttermi élménybeszámoló itt, vagy a képekre kattintva).
Már egy ideje villamosoztunk az úticél felé, korgó gyomorral, s a nem túl díszes városi közeget vizslatva Orsi megjegyezte: Remélem megéri. - én pedig csak reméltem magamban, hogy igen. Egyik kedvenc kisfilmem a Szalontüdő itt játszódik, de igazából ez a riport volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet a hely iránt.
Amúgy kifejezetten nem vagyok gyomorember, nem rotyog otthon a csülök és nincs hússal kibélelve a hűtőm sem, jókat enni azért tudok, ezért is vettem célba az óriásadagokat felszolgáló kifőzdét. Hogy milyen volt az első benyomásunk? Kissé bizonytalan. Itt tényleg az van, ami a képeken látszik, nem trendi kajálda, hanem zsíros konyhagőzben érlelt kopott bádogos kifőzde, a menzás tányérokkal és Bábel Istvánnal a pultban. Tisztázni is kell magadban rögvest, hogy te ezért jöttél, ha esetleg másra számítottál volna. Én konkrétan végigvigyorogtam az egészet, oldalba bökve Orsit: Azt látod!? Azt láttad!? Milyen jó már!?
Egy-egy nyolcvan dekás cordon bleut ettünk, de csak a felét bírtuk, a többit csomagoltattuk, de még egy máglyarakással is sikerült megküzdenünk. Az egészről komplett cikket írtam fotókkal tarkítva itt, nem akarok kivonatozni, inkább olvassátok el egyben, hogyan akadtunk rá a kilós rántott hús nyomára Budapesten.
A kilós rántotthús nyomában: Pléh Csárda avagy a Bádog Gundel cikk ide kattintva olvasható.
