Még régebben autózva a városban hirtelen ötlettől vezérelve bekanyarodtam a Patyolathoz, és megkérdeztem, hogy bemehetek-e fotózni. Némi telefonálgatás után időpontot kaptam, majd másnap körbevezetett az igazgató, bár nem értette, hogy nekem miért tetszik ez a kopott közeg, miért is akarom ezt annyira látni és láttatni, de engedte a fotózást s közben sokat is mesélt róla, mint kiderült elég nagy tisztséggel bírt annak idején az országos hálózatnál, így sokat beszélgettünk, szinte az egész történet ott volt a fejében, mintha csak naplóból olvasta volna.

Aztán az egész elkanyarodott valahol bitek és bájtok közt, majd hosszú utat megtéve január elején tért vissza hozzám, ezért is a kis késés, de az anyag megvárt, így most végre közzé is tehettem a sorozat egy szeletét, egy cikkel karöltve. Többet nem is mondanék, kattintsatok ide, vagy a beillesztett fotókra a cikkért!

A nyolcvanas évek elején születtem, és bevallom, a Patyolatról csak annyit tudtam, hogy az otthon nem, vagy csak körülményesen tisztítható ruhákat szokás oda vinni (öltöny, télikabát és hasonlók). Az én szüleim és nagyszüleim is otthon mosták ruhájukat, így nem is tudtam, hogy egykoron mekkora szereppel bírt a háztartásokban az állami mosoda. Hát naggyal....