A választások közeledtével egyre több politikai fórumon fotózom kicsiktől a nagyokig. Pénteken Körmenden jártam, ahol Bajnai Gordon beszélt. A terem fényviszonyai és berendezése miatt már az első percekben borítékoltam, hogy fekete-fehér fotóm nem itt fog készülni, de végül mégis megleltem a klasszikus témát, egy sziluettes portrét, köszönhetően a színpadon álló kivetítőnek. Guggoltam úgy 3-5 percig, arcom előtt a géppel, a pillanatra várva. A mellettem álló fotós már szólt is, hogy kicsivel arrébb sokkal jobb szögből látszik az előadó, én pedig mondtam neki, hogy a sziluettre várok. Lehajolt egy kicsit, majd felvonta szemöldökét, s igazított a vállára akasztott kistáskányi vaku-akksin. Sokszor nem értik a lelkesedésemet, a közeggel és szituációkkal vívott küzdelmemet.

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

3f atom black_and_white blog február fekete-fehér fotó 

Nincs különösebb vonzódásom a tömegközlekedési eszközök iránt, de azért csípem őket, főképp akkor, ha hatalmasak, kiváltképp ha repülnek. Amikor még nem Szombathelyen laktam sokszor előfordult, hogy vonnatal jártam, számos alkalommal várakoztam a vasútállomás előtt buszra, egy ott ácsorgó villamos mellett, ami később egyik napról a másikra eltűnt (a vandálok miatt a Smidt múzeum udvarára vitték). Idővel persze megtudtam, hogy sokáig dübörögtek a városban a villamosok, de a buszok átvették a funkciót, így kivonták őket (utoljára 1974 augusztus 20-án járt a villamos a városban, videó itt az utolsó napról).

Két darab maradt összesen a városban, az egyik a képen szereplő 1-es motorkocsi, a másik pedig egy ház udvarán vár jobb sorsra (itt látható, zoomolni ér). Sokan hiányolják azóta a sárga vilit, persze nem azért, hogy eljussanak A-ból B-be, az csak ráérősöknek volt jó a lassú tempó miatt. Megannyi sztorit hallottam arról, hogy hétvégi program volt a gyerkőcöknek villamosozni egyet apuval vagy a nagypapival. Persze az egy másik generáció volt, a maiaknak marad az 1-es vili, a múzeum udvarán, ahol a gyerekek alkalmi vezetők is lehetnek.

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Hazafelé menet fotóztam le a Király utcában a Képcsarnok feliratot, ami találóan a Képcsarnokot jelölte. Ma egy turkáló üzemel a helyiségben, de egykoron minden helyi művész alkotásaiból lehetett itt találni egyet-egyet, egyfajta galéria volt. Pont pár napja beszélgettem Borival arról, hogy nekünk már nincs meg az-az igényünk, hogy festményt vegyünk, vagy Zsolnay-t a vitrinbe, még vitrines szekrényünk sincs. Mi másképp díszítünk itthon, s ha csupaszak lennének a falak, akkor is inkább fotóinkkal fednénk őket. Egy másik történetben (felettem egy-két generációval) pedig azt hallottam, hogy ha kikerült a Képcsarnok kirakatába egy egyedi üveg lámpabúra (ami magában egy művészi alkotás volt), akkor hónapokig gyűjtött az illető, mert igénye volt rá. Hmm… Más generáció a mienk, bár ha a Zsolnay kiad egy Superman vagy Knight Rider szobrot, azért lehet azt megnézem:) A felirat pedig remélem örökre ott lesz a falon, ezen a kék mozaikon mást nem bírnék elképzelni.

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Egy kiállítás megnyitóján jártam, ahol a magyar katonai repülés kezdeti éveit taglalják fotókon és szövegeken át. Azt persze tudtam, hogy nem fognak leparkolni egy MIG-gel az iskola aulájában, de azért úgy indultam oda, hogy vitrinek biztosan lesznek. Sajnos nem voltak, de nézegetni kezdtem a táblákat, majd közben rájöttem arra, hogy valójában nem a történelem miatt szerettem a hadtörténetibe járni, hanem a nagyapám meséi miatt. Ott volt előttünk mindenféle fegyver, ő pedig tette hozzá a sztorikat és helyenként saját élményeit is. Imádtam Papával múzeumokba járni, rendkívül művelt és egyben humoros ember volt, örülnék ha még most is elvihetne. A fekete-fehér katonai ereklyefotóm most ugrott, de azért így is találtam valami katonásat:)

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Az ember innen-onnan néha hoz magával haza egy-két kagylót, kavicsot. Tavaly nyáron, amikor Ausztriában voltunk Borival egy kicsit túlzásba vittük ezt, kilószám utaztattuk haza a szebbnél-szebb köveket, amit a Steyrben szedtünk össze a folyó partján. A nagyobbak a szekrény egy alsóbb polcán pihennek, a kisebbeket üvegbe raktuk, de mindegyiknek van valami apró különlegessége. Akad köztük feliratos is, így találtuk - Atom közben háta mögé rejti a fekete tűfilcet - bizony ám…

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Lassan egy éve boldogít minket Lucie, szeretjük, dédelgetjük, cuki ahogy kell. Este nagyon forgolódott a csap közelében, s amikor nyitottam a csapot, olyan ijesztőnek ítéltem. Néha amúgy is ijeszteget a macsek, amikor elhúzom a zuhanyfüggönyt és a mosdón áll, vagy kijövök a fürdőből és az ajtó mögött fejmagasságból bámul a hűtő tetejéről, ez viszont most más volt. Bár már volt a 365 projektemben ilyen jellegű, akkor “cuki” kép, úgy gondoltam most is lefotózom őmacskaságát. A hátraszegett fül, a kissé hunyorított szemén a csillogás és a kissé felhúzott pofa nekem ijesztő összképet ad, de nem rémültem meg tőle, ivás után ugyanúgy mosolyogva dörgölőzött ahogy szokott, nem egy sátáni macsek a drága. Legalábbis remélem:)

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Hivatásomat tekintve sűrűn megfordulok koncerteken, ebben a projektben is lesz szerintem még ezen a fotón kívül legalább egy. Szombaton Zalaegerszegen voltam az Ocho Machókkal, s persze készültem arra, hogy kicsit most másképp fotózzak, úgy hogy legyenek erős kontrasztok, mert az a fekete-fehér képeknek jól áll. Végül a közönség soraiban kötöttem ki, onnan láttam meg azt a szöget, amiből nézve erőteljes háttérfény volt Gergő mögött, így kiadva egy sziluettet. Amikor sikerül elkészítenem egy olyan képet, amit eltervezek mindig mosolygósan elégedett hangulatom lesz, öt-tíz percig el is felejtettem, hogy nem végeztem és fotóznom kell tovább a koncertet.

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Miközben ismerőseim nagy része Valentin napon a busókért kiált és Amerikától kereskedelmi ünnepnek átvett hülyeségnek tartja, és mélységes bojkottra int, addig én szép csendben, mindenféle óriás szívformájú lufiktól és plüssöktől mentesen töltöm a napom. Délután besétálok egy virágboltba, veszek a kedvesemnek egy szál fehér rózsát, mert azt szereti. Aztán hazamegyek, csókot adok a szívformában kirakott csokikért, ebédelek gyertyafény mellett egy normális menüt, majd mihamarább befejezem a munkát, hogy délután együtt lazuljunk, ölelgessük egymást, és nézzük valamelyik dokumentumcsatornán a globális felmelegedésről, és az északi sarkkörökről szóló műsorokat. A lényeg úgyis az együtt. És még egy fekete-fehér kép is belefért a napba.

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Régen sokat lógtam a “lakcsin”, osztálytársaim közül sokan laktak a lakótelepen, a sok egyforma ház közt rengeteget bandáztunk, de sosem akartam telepi gyerek lenni. Felnőtt koromra, amikor lakást kerestünk, a paneleket gondolkodás nélkül húztam ki a listáról. Persze azért legbelül bírom őket, érdekes fotótémának tartom az egyforma ablakoktól a párhuzamos vonalakon át az árnyékokig. Megannyi otthon, megannyi élet színtere fér el egy képen, hacsak az ablakon kívülről is.

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Ködös reggeleken mindig azon gondolkodom munkába menet, hogy betelefonáljak: Ma nem megyek be. - fognám a fényképezőgépem és bejárnám a várost a ködben bóklászva, vagy elmennék valami erdőbe és ott fotóznék le minden egyes faágat a fehérlő háttérrel. Persze tudom, hogy időm se lenne, egy óra múlva ez a köd is tovaszállt, de azért még a szerkesztőség felé félúton elkaptam…

További Fekete-Fehér Február fotók itt.