Szeretem a munkámat, főleg azt a részét, amit szeretek is csinálni, az érdekes anyagokat, s nem az olyan eseteket, amikor ellopnak nyolc kismalacot Tyűderötyögén és ki kell deríteni a részleteket. Persze vele jár ez is, de kárpótolnak az olyanok, mint az utóbbi hétvége (rodeó, rally show, drift, borhetek) - azért az jó volt:)

Tegnap egy érdekesebb anyagot akartam felvenni, egy házilag összetákolt dzsipet néztem volna meg, elemeztem volna ki, stb. Már épp indulni készültem, amikor befutott az infó: kenusok borultak a Rábába Ikervárnál. Gyors összekapom magam, kocsi, benzinkút, go. Odaérve kiderült, hogy még elő sem kerültek s a megadott helytől több kilométerre voltak. Helikopter pásztázza a folyót, én meg Seicentoval pásztázom a falut, keresvén a tűzoltókat.

20 perc után kis utcában megvannak, kb 1 kilométer séta, azt mondják még nem tudni hova kell menni, majd kövessem őket. Elindulnak, én is, földúton nagy gödrökben s mindenen át robognak, én meg kerülgetem csupasár autómmal a kavicsokat, gödröket. Túlmentünk, megfordulás, én elöl megyek, két tűzoltót elviszek, mentem a hazát, minden sáros, a lovagok meg a kisautóban nem férnek el.

Kiszállunk, gyaloglás, fehér cipő, rövidnadrág, póló. Bemegyünk az erdőbe, először egy kis sár, a cipőnek annyi, aztán néhol bokáig süllyedős cuppogós sár, zokninak is annyi. Egy kis víz, szintén bokáig (bepálott láb is lesz), aztán megint sár. Következő állomás a csalántenger, amin átgyalogolok. Eleinte fáj, de aztán mindegy, nem lehet kerülni, csíp, de nem halok bele, reuma ellen is jó, azért viszketett.

Épphogy kiérünk a csalánból, közvetlenül a víz közelében vagyunk, a folyó kb 30 méterre. Mi ez a zümmögés? - ja csak szúnyogok. De mennyi. Telefonálás közben három szúnyog a lábamon, kettő a kezemen. Nem hesegetem, felesleges, túl sokan vannak, nem is vakarom, nem figyelek. Mindenem viszket.

Kiderül, hogy mindenki jól van. Vissza a kocsihoz, közben megjegyzi egy mentő a dagadt homlokom nézve, hogy csúnyák a csípéseim. Aztán vakarózom a kocsiban s rengeteget dörzsölöm a lábam. Go home. Hazaérek, leülök egy percre: ég és bizsereg az egész lábam, teli vagyok púpokkal (csípéseknél kisebb-nagyobb púpjaim nőnek, néha cseresznyényi, néha diónyi).

Amikor látom bal kézfejemen, hogy 4 helyett csak 2,5 bütyök van egy csípés miatt, számolni kezdek: bal láb 7 csípés, jobb láb 8 csípés, bal kar 7 csípés, jobb kar 6 csípés. Homlokomon két duzzanat, nyakamon-vállamon 4. Ez összesen: 34 (+- 1, 2)

Mindegy, majd lemegy, a fürdés jól esik, meg a cipőpucolás-mosás is. I love my job, mert olyan változatos, és szinte naponta új élményben van részem:P

Annak idején, amikor Szombathelyre kerültem (1998), még üzemelt a Savaria Szálló (ha jól tudom). Akkor még csak egy volt a sok nagy épület közül, ami egy új városban fogadott. Bevallom 98 előtt alig jártam a városban, annyira emlékszem, hogy elmentünk egy tüzépre a Körmendi úton.

Egy nap a szálló bezárt, s nem nyitott ki többé. Az utcán számtalanszor elmentem mellette, némileg belátván a kávézó-részbe. Olyan érzés fogott el, mintha otthagytak volna mindent, mintha azt mondta volna a személyzet, hogy másnaptól nem dolgozunk. Évről-évre egyre jobban kezdett érdekelni, hogy vajon milyen lehet belül egy kihalt szálloda, érdekelni kezdett, de sosem tettem érte.

A múlt héten úgy gondoltam, hogy rácsörgök a kifüggesztett telefonszámra és megkérdezem, hogy mi a helyzet most a szállóval, illetve bemehetek-e kicsit fotózni. Sok mindent nem tudtam meg, de fotóznom lehetett, bementem s csak lestem.

Abszolút nem látszott, hogy 5 éve zárva van a szálló. Igaz sok helység üres, és ráférne egy alapos takarítás, de nem volt kísértetkastély hatású méteres pókhálókkal (arra számítottam).

Képekre kattintás után galéria nyílik, de innen is elérhető. Szóval nekem tetszett, bár szívesen eltöltöttem volna több időt is fotózással, egyedül, ráfókuszálva a részletekre, csak sajnos kísérőt kaptam, úgy meg ugye teljesen más, azért így is van mit nézegetni...

A hétvégém kicsit sűrű volt, péntek este éjszakai rodeón voltunk Marcival, amiről már beszámoltam itt, szombaton pedig Szentkirályszabadjára mentünk a Castrol Edge Rally Show-ra. Féltem, hogy gyenge lesz, mint a Verdanapok 2, de szerencsére most nem unatkoztam. Volt egy csomó híresség (Szujó, Czolner, Lázár 1, Lázár 2, Sub Bass). Na meg egy csomó raliversenyző is, Spitzmüller, Érdi, Botka, Turán, Bútor, Elek, Benik). Itt épp Szujó készülődik:

A program javarészt ralizással telt, mentek a "sztárok", meg mentek a ralisok, össze-vissza cserélgetve autót, navigátort s miegymást, sokszor nem tudtam lekövetni, hogy ki hol és mit. Idővel átsétáltunk Marcival a driftesekhez. Driftversenyzők koptatták a kerekeket az aszfaltpályán, be lehetett ülni melléjük (volt három VIP jegyünk:). Először még izguló gyomorral és csodálattal bámultam az elsuhanó bmw-ket, hihetetlen, hogy milyen pontosan tudják csúsztatni, hosszú-hosszú szakaszokon az autókat. A látvány a rajtam lassan rétegző gumipor egyszerűen bizsergetően hatott, kirázott a hideg.

Tehát izgultam, mert hamar rosszul szoktam lenni a kocsiban, ha valaki sok gázt és féket használ. Marci hajthatatlan volt, ő ment először, aztán már nekem sem volt visszaút. Láttam, hogy igazán csak jobbra-balra megy a kocsi, úgy véltem talán kibírom, én is beültem.

"KIRÁLY! EZ KURVA JÓ!" - ilyesmiket ordítottam odabent, telivigyorral, őszinte mosollyal, nagyon jó volt. Jobbra-balra ütöttem a sisakban a fejem, és közben nem hittem el az irányt. Tudjátok nagyon fura ám úgy végigmenni egy kanyarban, hogy közben a kocsi orra merőleges az út belső ívére, kicsit természetellenes, nem megszokott, újszerű, zsír... Itt a videóm a rendezvényről. A driftnek egy külön részt szenteltem benne:)

Ahogy kiszálltam a jobbkormányos valószínűleg Nissanból, már rohantam is a fehér BMW-hez, hogy mehessek azzal is. Szintén üvöltözés, aztán kaptam a jókedvért egy ajándékkört, és megtudtam mi az, amikor a kocsi csak úgy "nyúlik a kanyarban". Kész. Szuper volt. Marcinak is nagyon tetszett. Köszönjük innen is a srácoknak a fuvart.

A rally show-ról írtam itt.

Képgalériám pedig itt látható.

Pénteken éjszakai rodeón voltunk Marcival Balatonfüreden. Anya nem jött el, mert nem volt hajlandó ilyen állatkínzást nézni. Én félretettem effajta fenntartásaima, mert nagyon kíváncsi voltam rá, hogy milyen egy rodeó (nem bikaviadal).

Az éjszakai rodeó helyszíne felé baktatva jó érzés fogott el minket, már messziről country zene hallatszott, és a fényszórókkal megvilágított aréna, illetve a temérdek cowboy kalap látványa is bíztató volt: itt van valami amerika. Amint beléptünk a kapun ez be is bizonyosodott. Széles karimájú kalapok, kockás ingek, nyakba kötött kendők, farmerok chaps-okkal (bőrből készült afféle „plusznadrág”, ami védi a cowboy lábát, ruháját). Hatalmas és díszes övcsatok, hegyes-orrú csizmák és még az arcok vonásai is olyanok voltak, mint a filmekben. Egy pillanatra el is gondolkodtunk, hogy nem teleportálódtunk-e hirtelen át a Balatonfüred-Texas vonalon, de amikor az aréna melletti strandpapucsos turistákra pillantottunk, visszarázódtunk a helyi valóba.

A bikák 850 és 1100 kilogramm közti súlyban vannak, ennek nagy része színtiszta izom. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy a cowboy (azaz a rider) a hátára üljön és beakassza kezét a bikán átvetett kötélbe, ami mondhatni az egyetlen fix pont a lovaglás alatt. Nyolc másodpercig kell fent maradni rajta, ez a nyolc másodperc óráknak tűnhet annak ismeretében, hogy a füredi rodeón előfordult a kevesebb, mint két másodperces „viadal” is. Csináltam videót is, nézzétek meg meg!:)

Nagyon tetszett egyébként az egész. Szuper volt ez az egész feeling a sok cowboy, a bikák s minden, kicsit felnéztem a cowboy-okra a vége felé, ilyen bátran, ilyen nagy állatokra ráülni. Húú. Respect!

Bővebb irományom ide kattintva olvasható.

Képgalériám pedig a fent beillesztett képre, vagy ide kattintva elérhető.

Ha van 12 perced, akkor indítsd el a lent beillesztett videót, dőlj hátra, és mosolyogj!

Ha nincs 12 perced, akkor várd meg, amíg lesz, és kövesd a fent leírtakat!

Ezt a videót tüncite blogján láttam, és egyenesen imádom, annyira jó kis történet, annyira helyes megoldásokkal, hogy az már beillesztendő eme borús vasárnapon itt a balcsin (na meg ugye kicsit elaludtam és nem is született ma korán bejegyzés:P

Az élet csodás egy találmány, minél jobban éljük, annál tejszínhabosabbnak érezzük, a szerelem pedig csokireszelék a tetején. Edd! Sok csokival! S ha nem is így történik az egész, ahogy e kisfilmben, de jó látni, hogy valaki elképzelni: akár így is történhet.

Ugyehogyna? Nem? De. Pont...

Még a múlt héten szombaton ugrottunk le a Verda Napok után Balatonfüredre, ugyanis szórólapokon hirdették: Gospel fesztivál lesz.

Mivel annyit tudtam a gospelről, hogy afró kóristák meg Whoopi Goldberg az apáca showban, ezért mindenképp látni akartam. Amikor beértünk Füredre épp egy szám vége felé járt a színpadon álló együttes, és nem voltak sem afrók, sem egyforma ruhába öltözött kóristák, csak pár férfi mikrofonnal, gitárral, dobbal, nádihegedűvel pont

Ekkor már eljutott az agyamig: "Ja ez is gospel műfaját tekintve." _ Aztán eltelt egy-két perc és az énekes beszélni kezdett, a tékozló fiúról, Jézusról, Istenről, az eltévedt emberekről, akik megtalálják most Jézust (mindenki, aki ott volt az alap, hogy eltévedt ember és nem találja Jézust), momentán én egy lángosost kerestem, de mindegy. Jó sokáig tartott a szónoklat, a közös imák s miegymás. Végül egy mini-vidám vasárnap lett az egészből, ami csak annyiban volt fura, hogy gospel fesztiválnak volt hirdetve szombat estére a Füredi sétányra.

Amúgy vidám vasárnapot már láttam párszor, háttérben ment, nem zavart, volt hogy figyeltem is, csak ez így ott a füredi parton nekem nem feküdt... Lehetett regisztrálni is az ima után a színpad mellett, meg támogatni is az együttest. Nem tettem, a nálam lévő 700 forintból nyakláncot vettem. Nekem ez így nem feküdt, nem tudtam, hogy ez a gospel... Túl sokszor láttam az Apáca Showt.

Most inkább hallgatom ezt.

Az elmúlt napokban két filmet néztem meg a rengeteg Dokik epizód mellett.
 

Miért éppen Minnesota?

Az első a Miért éppen Minnesota? - erről a filmről voltaképp nem tudtam semmit, ezért simán bevállaltam s mint utólag kiderült: már láttam valahol. Idézem magam*:

"Emlékeznek még arra az amerikai filmre, amelyben a főhős a nagyvárosi luxuséletből elutazik a kényelmetlen kisvárosba, ahol mindenki undok vele, utána pedig összeveszik az egyetlen szóba jöhető kockásinges-teherautós férfivel, akivel később mégis összejönnek, és a lányt megkedvelik, majd végül ő is boldog vidéki lesz? Ugye rémlik?"
 

Na ugye nem túl nagy ördöngősség kitalálni valami egyszerű kerettörténetet a filmhez, kell egy tejgyár vidéken meg egy szívtelen nagy cég Miami-ban, aztán kész is. Maradok az összegzésemnél:

"Arra ne kérjenek minket, hogy 10-es skálán határoljuk be a filmet, mert nehéz lenne. Azt levonhatjuk így egy nappal a film után, hogy időközönként kellenek az ilyen filmek, de azt is, hogy már minden percét láttuk valahol máshol. Úgy véljük érdemes lett volna csavarni egyet a történeten, vagy valami újabb elemet belecsempészni, ugyanis így nem volt benne semmi különös, semmi eget rengető, annak ellenére, hogy szerethető, humoros kis vígjáték."

 

A filmről egyébként itt írtam bővebben.

Tintaszív

A második film a Tintaszív volt, amit viszont már kifejezetten élveztem, túlmutatott a hétköznapi "vasalás mellé való" kategórián. A dvd még itt van az asztalon, elfelejtettem visszavinni a tékába, remélem nem ölnek meg holnap.

"Időközönként ellepik a mozikat mindenféle varázslatos mesefilmek, tündérek, manók, beszélő állatok s miegymás. Az ilyen filmekre szerintünk szükség van, hiszen nem törvényszerű, hogy a gyerekeknek rajzfilmet, anyukának bénázós nagyvárosi szinglis filmet kell néznie, aminek a végén azért mindig meglesz a hőn áhított pasi. Egyébként pedig már túl vagyunk az 1980-as éveken is, apukának sem elég a delta kommandó vagy valami egyszemélyes-hadsereges akciófilm."

Ez a film engem megfogott a maga varázslatos világával. Brendan Fraser szereplésével nemrég láttam az Utazás a Föld középpontja felé-t, illetve a Múmia harmadik részét. Mindegyik tetszett, aztán ugye ott volt a Szikraváros, ami szintén egy afféle mesevilágba kalauzolt el. Bírom az ilyen filmeket. Összegezvén:

"Egy könnyed, varázslatos mesefilm, ami manapság a Narniák, Harry Potterek és egyéb kaland-mesefilmek mellett már hiányzott. Amolyan tipikus Brendan Fraser-hez illő fantasztikum, mint a Múmia vagy az Utazás a Föld középpontja felé. Nekünk tetszett, könnyed kikapcsolódást nyújtott szerdán délután. Semmiképp sem mérhető össze a Narnia krónikáival vagy a csúnyán elbukott Esti mesékkel, hiszen ez nem olyan jellegű film. Aki látta az Artúr és a Villangókat, hasonlóra számíthat, csak kevesebb animációval és manóval."

Erről a filmről bővebben írtam itt.

*Olyan fura magamat idézni, de 1 óra 28 van, így most gyorsabb:P

Van úgy az életében, hogy az embert sorra érik a negatív hatások, amikor úgy érzi, hogy az ág is húzza. Júliusban engem nem húzott, hanem gerendával ütött a sors, az egyik legrosszabb hónapom utáni összegzés:

Egy háromrésztvevős koccanásba csöppentem, amiben mindenki hibás volt, javítás saját költségen. Nem volt olcsó. Aztán ellopták Sándort, a biciklimet, új bringa, új szokások, lett egy Fülöpöm, amit a lakásban tartok. Nem volt olcsó. Szembefújtam magam parfümmel, csípett. Nem volt kellemes. Közben egy erős anyagi sokk ért, mert más képletet alkalmazva pakoltam helyre a hátterem. Na mindegy, legalább most van mire gyűjtenem, ez kihat a következő pár hónapra. Nem volt jó megtudni.

Arra már meg sem emeltem a szemöldököm, hogy megbírságoltak, kifogtam egy amolyan öt percre befutok szitut, amiből tizenöt lett. Vajon a parkolóőrök mindig mindenhol ott vannak? Nem, de most ott voltak. Időközben az is kiderült, hogy benzintankot illetik cserélni autómon, elhasználódott, amióta nálam van alig volt teli tankolva, amúgy mindig csak a fele alatt, most korrodált a fele felett. Nem lesz olcsó. A bal első fényszóró hibája (nem ég 100%-osan), már csak hab a júliusi b*meg tortámon. Ami nagyon nem ízlik.

Ne maradjon ki az egészség sem, hiszen az sem szolgál rendesen, akad egy-két apróság, amiket most nem boncolgatnék (nyugi, koporsó még nem kell).

Hónap végén már vártam, hogy mi történik az utolsó pár napban. Nos szert tettem munkából adódóan az első haragosomra (Nem örültem neki), tönkrement a kártyaolvasóm. (Nem lepődtem meg), és 31-e óta úgy fáj a térdem reggelente, hogy a biciklizés és a lépcsőzés kikészít. Vivát!

Persze akadt egy-két pozitívum is, jó dolog, de ezek fényében csak alig-alig. Van az a mondás, miszerint: Az élet egy nagy sz*pás. Csak nem mindegy, hogy a farok melyik végén állsz. - azt hiszem ezek után változtatok a helyemen, mert valami itt nagyon nem oké...

A múlt héten szokás szerint késő estig ültem a gép előtt, s épp képeket készültem beilleszteni blogbejegyzésemhez, amikor utolért a fáradtság, majd elaluldtam. Mindez olyan fél kettő körül lehetett, mert az mr2-n az éjféli mix már véget ért. Szóval elaludtam, majd arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. Bonyi hívott, már reggel tíz múlt felvettem, lehajtott fejjel, beszéltünk, aztán utána megpróbáltam felemelni a fejem. Nagyjából öt-tíz perc kellett ahhoz, hogy teljesen ki tudjam nyújtani a nyakam, ugyanis kicsit több mint nyolc órát aludtam ülve, abból pedig a fene tudja, hogy mennyit lógott és merre a fejem.

Kicsit fájt a nyakam, így csípőből fordultam egy darabig, s ezt tettem a biciklin is. Persze, hogy kb 25 méterrel indulásom után súroltam egy parkoló autó tükrét, amiből pattant is ki rémülten a gazda, hiszen az új autójának "nekimentem". Megértem, egy koppanás hallott, új kocsi, ijedtség, stb. Megnyugtattam, hogy a kisujjammal értem az autó tükréhez, meg is mutattam, hogy lejött a bőr. Ezt még háromszor el kellett ismételnem, amíg ő átvizsgálta a kocsi baloldalát, majd elköszönésképp mégegyszer megmutattam a kisujjam, a hiányzó bőr helyét és bocs. Aztán még egy utolsó utáni alkalommal is megmutattam a kisujjam, de ekkor már olyan tekintettel és hangsúllyal, hogy éreztessem a sráccal: túldramatizálja a helyzetet. Tovább mentem...

Eljött hát az ideje, hogy most már a kényelmetlen ébredéseket és az összenyálazott pólóimat elfeledjem, idejében le kell feküdnöm, vagyis akkor, amikor érzem, hogy bukik a fejem. Nem tudom, hogy menni fog-e, azóta is szinte minden nap egy után fekszem le. Fel kell rúgnom a bioritmusom... E héten tegnap és azelőtt nem reagáltam reggel a telefonok ébresztőire. Mintha ott sem lennének, azt hiszem ébresztőórát kell vennem, vagy nem tudom.

Hozzáteszem, hogy baromi jó érzés reggelente úgy biciklizni, hogy folyamatosan arra kell figyelnem mikor ütnek el (*). A parkoló autókat már lényegében súrolom, annyira leszorítanak egyesek, mert nem bírnak még 10 métert gurulni addig, ahol osztódik a sáv.

*van benne valami bájos, csak akkor nem, ha eldurvulnak

A hétvégén rendezték meg az előtte agyonreklámozott Verda Napokat Szentkirályszabadján. Na persze ilyenkor elindul az ember, nagy előhangolódással, hiszen biztos olyan lesz, mint egyéb nagy tuningfesztiválok, vagy olyan, mint amilyen jónak mesélték Anyáék a tavalyit.

Katt a képre, galéria nyílik! Szerintem rossz helyen volt. Nincs bajom Szentkirályszabadjával, jó nagy reptér meg minden, de ha ennyire közel vagyunk a balcsihoz (7 km), akkor már jobb lett volna valahova a partra szervezni szerintem, mert így csak a tűző nap, a forró beton és a vizeskamion maradt, ahova ötpercenként jártunk hűsölni Marcival.

Látnivaló volt, csak kevés szerintem. Ebből össze is jött egy kis hangulatos videó.

Nem volt túl sok kiállító és az elengedhetetlen "húzó autók" sem voltak, hiszen ma már elengedhetetlen, hogy valamit villantson valaki, két Ferrariért meg egy Hummerért egy Chevy Bell Air-ért még nem mennek el az ország másik felére. Na jó én is elmentem, mert hát volt kiírva lángoló-drift meg miegymás, aztán végül pont azt és az esti programokat nem vártuk meg, mert szétaszalódtunk egész nap a napon. Repülni, Ferrarizni, tankozni, vontatózni, stb lehetett pénzért.

Ezért hát beszélgettem az elektromos bringásokkal, repültem egy Falke-val ismerettségeket felhasználva, ültünk az árnyékban, videóztam, fotóztam, nézegettük a kocsikat (nagyrészt házi-tuningosok), aztán fogtuk magunkat Marcival és eljöttünk, mert a 10 méteres magasságban lejtett egyperces hőlégballonozás sem volt már akkora élmény.

Repültem is Falke-val, az egy motoros vitorlás. Nem fértem el elsőre, aztán másodszorra sem, de harmadjára sikerült. Murphy, a legjobb az egészben, hogy amint felértem az első kattintás után lemerült az akksim. Nagynehezen azért megoldottam a problémát.

A Gasboards-os srácok is ott voltak, mindenféle elektromos közlekedőalkalmatosságokkal. Szuper volt az elektromos terepgördeszka is, meg jó fej volt a srác is, aki járkált vele. Itt van még egy kép róla, meg itt is egy, és itt is.

Tárgyilagos cikkem képgalériámmal ide kattintva olvasható.