A Fő téren sétálgatva figyeltem fel arra, hogy épp egy galambot sem látok a földön mászkálni, holott mindig csipeget egy-kettő a padok környékén. Végignéztem a mellettem lévő épületen, galamboknak nyomát sem láttam, mint ahogy a szemben lévőn sem. Tekintetemmel pásztázni kezdtem a környéket, hiszen a galambok nem szoktak délre menni, meg is leltem az összeset, egy darab háztetőn. Miért pont az szúrták ki maguknak nem tudom, de a mellette lévőn már egy darab sem volt. Teljesen arra a tetőre koncentrálódtak. Öt percig vártam hátha felszállnak egyszerre, de délutáni sziszta lehetett, nem akartak megmozdulni. Még tapsra sem.

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Elérkeztem a rövidke projektem tizedik képéhez, az utóbbi másfél hétben kifejezetten megtetszett a fekete-fehér fotózás. Már érzem a feladat nehézségeit, akadt pár kép, amit fekete-fehérré konvertáltam és lám-lám nem mutatott jól, csak azok, amelyeket eleve annak szántam. Felragyogott a szemem, amikor megláttam a fekete és fehér egyforma poharat itthon, egyből lepakoltam a konyhaasztalról, a fehér csészébe főztem a fekete kávét, a feketébe pedig töltöttem a tejet. Ezért is szeretem ezeket a projekteket, az ember nincs egy napja sem unatkozni, még akkor sem ha színtelenek a hétköznapok:) 

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Hátnyilván. Milyen fotóprojekt is lenne az, amit én készítek, és nem szerepel benne az Ocho Macho? Vasárnap a zenekari próbán jártam és készítettem pár fotót, miközben ők az új lemez leendő dalait próbálták és formálták. MüllerPeti mellett helyezkedtem el, mert alapból szeretem a billentyűs hangszereket, és amúgy is kevés zenekari fotón szerepel. A bölcs MüllerPeti csendes forma, elvan a világában a hangjegyekkel, a koncertek során sem ugra-bugrál, bár néha rugózik azért a lába, és a szólói alatt teljesen belefeledkezik játékába. Igazi zenész…

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Nem is tudom hányszor mehettem el e kapu mellett úgy, hogy észre sem vettem díszeit. Egy sarokkal lakom arrébb, lassan nyolc éve, mégis csak 2013 decemberében tűnt fel először a régi felirat, és az egész kidolgozottsága. Azóta mindig megnézem, szép lassan egyre több részletét figyelem meg, a kis tetőtől a pergő festéken át a faragott díszekig. Hogy eredendően mi lehetett itt, azt nem tudom. Persze nem túrtam fel a levéltárat utána és helytörténészeket sem kerestem meg. Úgy saccolom Rum és likőr volt található a kapu megett és nem Rum József és Likőr Klára jelölte így a portáját. Vagy a rendszert alapjaiban felforgatni szándékozó csoportosulás, a Rumli Kör álcázta így magát? Kommentben súgni ér. 

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Rengeteg szalagavatón jártam már életem során (fotósként ez már csak így megy), de nekem is volt kettő, méghozzá két év különbséggel, a szakma utáni érettséginek köszönhetően. A múltkor ezekről beszélgettem valakivel, és az elsőre még tisztán emlékszem is, hogy a család mellett melyik barátaimat hívtam meg, hol ültek, mi volt a műsor s hasonlók. A második szalagavatóm viszont szőrén szálán eltűnt, legalábbis nem találom azt a fiókot, amelyikbe az emlékeket tettem. Az megvan, hogy keringőztünk és az is, hogy nem hívtam el a szülőket (úgyis nemrég volt egy, én meg bulizni akartam), meg emlékszem arra is, hogy rengeteg asztalhoz invitáltak azzal, hogy: Gyere Atom! Ne legyél egyedül, igyál egyet! - Na ja, ennyi maradt meg, sehol sem találom azt a fiókot. Lehet, hogy sok volt a jäger?:P

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

A héten elugrottam az egyik legjobb szombathelyi sörlelőhelyre, a Sörpatikába. Cikket írtam a kézműves sörökről s persze ha már ott voltam, akkor meg is kóstoltam egyet. A fóti Keserű mézből ittam, s ahogy a neve is mondja: keserű volt. Valahol persze küzdött a számban az íz, a mézes édes próbálkozott előjönni, de a keserű csak-csak visszarúgta a sarokba, érdekes csatát vívtak az ízlelőbimbóimon. Azzal igaz nem számoltam, hogy fél üveg után szédülni fogok (alapvetően két szimpla sörtől képes vagyok mosolyogni), nemhogy éhgyomorra egy erősebb fajtától. Ilyen ez a keserű méz... Nem is tudtam mind meginni, biztos irányvonallal akartam hazamenni, ami így is kissé szédelgősre sikeredett, délelőtt tizenegykor. Azért nyugtáztam magamban, hogy hamar visszatérek még egy-két kóstolóra, szeretem a szűretlen sörkülönlegességeket, és amúgy is kíváncsi vagyok egy üveg banános belgára is:)

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Az első saját fényképezőgépem egy Canon volt, nem a tükörreflexes fajta, csak egy okosabb filmes kompakt. Aztán a digitális korszakba lépve a gépek jöttek-mentek, ahogy az évek, míg eljutottam a fotóriporterséghez, amihez szintén Canont választottam csapattársnak. A digitális évek és a trendek mellett persze Bonyival sokat beszélgettünk a hobbi szintű filmes fotózásról, én be is fűztem apám Prakticáját, de a vágyott gépem már régóta egy Canon AE-1-es volt. A héten sikerült szert tennem két példányra, szerelmükből áll majd össze a fő gép, ugyanis Mr. AE-1nek tárcsagondjai vannak, de Mrs. AE-1 kíváló szervdonor. Hamarosan a filmet is befűzöm, addig pedig nézegetem esténként és imádom minden részletét. Elégedett vagyok, újabb vágy teljesült, már csak annak örülnék jobban, hogy ha kiadnának egy klasszikus küllemű Canont, a Nikon Df példájára, akkor biztos meglenne a következő gyűjtési célom:)

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Fájó tomporral szidják a társasházból kilépve, kitört fényszóróval szidják a piros lámpánál hirtelen megállva, de szidják maréknyi sóval is a kézben tétlenül állva, meg az autóban ülve is, a lehúzhatatlan ablak mögött, és a fél órán át kaparászott szélvédő mellett. Viszont a fényképezőgép keresőjén át nézve egy fát, amely mögött egy lámpa fénye világít máris csodálat lesz a szidásból. Kitaláltátok? Az ónos esőről van szó, amit senki sem kíván, de ha már egyszer van, akkor megtalálni benne a szépséget is, miközben próbáljuk esés nélkül megtenni a napi távjainkat. Én szeretem az ónos eső után a csillogó fákat, esténként, amikor azt nézed hogy miképp világítja át a közeli lámpaoszlop fénye, helyenként csodás látványt ígér. Mondjuk kétszer majdnem elestem, miközben kerestem a megfelelő pozíciót a fotóhoz, de üsse kő, a csillogó fák mindent megérnek:)

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Ha Budapesten járok (és még rá is érek), akkor ha tehetem mindig lesétálok a Dunához. Szeretem a hatalmas folyót, és azt a látványt is, ahogy milliónyi köbméter vizet szállít a talpam alatt nesztelen (legalábbis a hídról nem hallottam hétfőn, nem zúg, mint a Volga). Apropó híd: már említettem a korábbi projektemben, hogy az Erzsébet a kedvenc fővárosi hidam, ezért természetesen őt látogattam meg szabadidőmben. Alulról, felülről, megnéztem, sok-sok kölyökkori emlékkép cikázik ilyenkor a fejemben, minden részlete ismerős. Egy napot is el tudnék tölteni fotózásával, de csak röpke randira volt időnk, ezért húsz perc után elbúcsúztam őfehérségétől, majd felpattantam a nyikorgó-zörgő sárgaságra. Az öreg villamos szintén előrántotta a legmélyebb fiókokból is a pesti kirándulások emlékképeit, abszolút retró hétfőt tartottam:)

További Fekete-Fehér Február fotók itt.

Riadó! Riadó! Senki ne üljön autóba! - olvastam reggel szinte az összes hírportálon és jeges képek tucatjai bombáztak a telefon kijelzőjéről reggeli kávém közben. Vettem a kabátom, a cipőm, tekertem a sálam és útra keltem én is, ilyenkor mindig dokumentálni kell. Jégcsapok tarkította autók közt sétáltam, a járdán totyogtam vagy épp csúszkáltam, sok mindent lefotóztam. Elképedtem a vastag jégpáncél alá bújt Fő tér látványán, úgy nézett ki, mint egy koripálya, és volt olyan is, aki ezt komolyan vette. Azt nem tudom, hogy valaki korizott-e már a szombathelyi Fő téren, de esélyes, hogy ezidáig nem sokan csináltak ilyet. (Cikk és galéria a korizásról itt.)

További Fekete-Fehér Február fotók itt.