Ha Budapesten járok (és még rá is érek), akkor ha tehetem mindig lesétálok a Dunához. Szeretem a hatalmas folyót, és azt a látványt is, ahogy milliónyi köbméter vizet szállít a talpam alatt nesztelen (legalábbis a hídról nem hallottam hétfőn, nem zúg, mint a Volga). Apropó híd: már említettem a korábbi projektemben, hogy az Erzsébet a kedvenc fővárosi hidam, ezért természetesen őt látogattam meg szabadidőmben. Alulról, felülről, megnéztem, sok-sok kölyökkori emlékkép cikázik ilyenkor a fejemben, minden részlete ismerős. Egy napot is el tudnék tölteni fotózásával, de csak röpke randira volt időnk, ezért húsz perc után elbúcsúztam őfehérségétől, majd felpattantam a nyikorgó-zörgő sárgaságra. Az öreg villamos szintén előrántotta a legmélyebb fiókokból is a pesti kirándulások emlékképeit, abszolút retró hétfőt tartottam:)
