Wildgica blogján találtam ezt a feladatot. Írni kell egy tájleíró elbeszélést úgy, hogy a következő szavak mind benne legyenek: dombos táj (zivatar után), három gomolyfelhő, halastó, gátőrház, férfi (az ablakon kihajolva), kiáltás, jegenyesor, sáros út, kerékpárnyom, női kerékpár, kiáltás, az előbbinél hangosabb, egy pár szandál, szoknya, milflőrmintás blúz, egy darab amalgámtömés a fogban, fiatalasszony, még hangosabb kiáltás, új kerékpárnyomok, becsukódó ablak, csend.
Ha tájleíró elbeszélés nem is született, de valamit sikerült kreálnom:) Íme:
Egy fatuskón ülök. Nedves, nyálkás a zivatartól, kimoshatatlan foltot hagy ruhámon. Nem érdekel... Nem érdekel, hogy mi történik ebben a kihalt világban. Kihalt, mint én vagyok. Nézzetek rám! Roncs vagyok! Nézzetek rám! Ki vagyok? Csak ülök egy tuskón s tekintetem órák óta a távolba vész, merengek, csapzottan, némán, üresen. Csend van. Hallatszik ahogy a halastó bogarai újra előjönnek, hallatszik ahogy az ázott dombos táj fűszálairól a vízcseppek legördülnek, csend van, idegeket marcangoló csend. Tegnap még más volt, tegnap még boldog voltam. Tegnap még ismertem jövőmet... Tegnap még ültem tó partján gondtalanul, de ahogy elhaladt mellettem az a fiatalasszony valami megváltozott bennem. Ahogy a szél bele-belekapott milfőrmintás blúzába kiragadta onnan az illatot, ahogy megéreztem, valami változott. Csak ültem ott, és néztem ahogy továbbhalad, majd tekintete elakad enyémben s végül kissé ráncolva homlokát megáll, majd homlokáról ráncai arcára csúsznak, mosollyá válnak és két kis apró gödröcskét képeznek ajkai mellett. Hosszúnak tűnő pillanat volt, kissé akadozva szállt le a női kerékpárról megigazítgatva szoknyáját mosolyogva előttem, közelebb jött, remegtem. Nem szólt egyikünk sem, nem hangzottak el szavak, csak a közelgő vihar első szeleitől tépdelt jegenyesor zúgása hallatszott, miközben vállához értem. Három gomolyfelhő lépett szövetségre, felettünk egyesültek s elvették a napot előlünk, de mi mit sem törődve a külvilággal a földön feküdtünk. Végtelenül hosszúnak és villámgyorsnak éreztem az együttlétet, majd bámultuk a felhőket, ahogy lassacskán összecsaptak felettünk, az eső eleredt. Egy férfi bámult ránk az ablakon kihajolva a közeli gátőrházból, meglepődöttségében és szemérmességében oly hirtelen zárkózott be, hogy visszhangzott a becsukódó ablak csapódása még a dombok között is. Feküdtünk s ő felkelt, majd szótlanul távozott, mosollyal az arcán... Néztem utána, vajon ki Ő? Utána menjek? Azt sem tudom, hogy hívják?! Lassan már csak egy homályos alak az esőben, jobbkezében egy pár szandál, bal kezével pedig a biciklijét próbálja egyenesben tartani... Vajon ki Ő? Nem tudom. Elment már...
Azóta itt ülök s emésztem magam... Miért tettem ezt? Nem kellett ez, mint rozsdás szeg a fába, mint féreg az almába, mint egy darab lötyögő amalgámtömés a fogba, nem kellett... Ideges vagyok, felugrom és egy követ hajítok a tóba, ez olyan volt, mint egy néma kiáltás. Majd a sáros útra tekintek, ott a kerékpárnyom s mellette az ő lábnyoma, ajkamba harapva felkapok egy sziklát, azt is a tóba hajítom, ez is egy kiáltás volt, de az előbbinél hangosabb. Majd lüktető halántékkal rájövök, hogy elrontottam, elszúrtam, elcsesztem! Rugdalom a köveket, a füvet, a tuskót, ez még hangosabb kiáltás, mint az eddigiek, könnyeim már összegyűlnek. Nem bízom magamban, nem tudthatom többé biztosan, hogy vajon lesznek-e még életemben új kerékpárnyomok, s bár szeretetem őszinte, de szerelmem bemocskolódott.
Szótlanul, csalódottan állok, hanyagul lendül a karom s jeggyűrűm szinte hangtalan csobban, szívem se dobban...
Na ja... Ez született:)
Akik írtak még:
Banyamacska
Boszimanó
Charlie
Tovább a poszthoz
Ha tájleíró elbeszélés nem is született, de valamit sikerült kreálnom:) Íme:
Egy fatuskón ülök. Nedves, nyálkás a zivatartól, kimoshatatlan foltot hagy ruhámon. Nem érdekel... Nem érdekel, hogy mi történik ebben a kihalt világban. Kihalt, mint én vagyok. Nézzetek rám! Roncs vagyok! Nézzetek rám! Ki vagyok? Csak ülök egy tuskón s tekintetem órák óta a távolba vész, merengek, csapzottan, némán, üresen. Csend van. Hallatszik ahogy a halastó bogarai újra előjönnek, hallatszik ahogy az ázott dombos táj fűszálairól a vízcseppek legördülnek, csend van, idegeket marcangoló csend. Tegnap még más volt, tegnap még boldog voltam. Tegnap még ismertem jövőmet... Tegnap még ültem tó partján gondtalanul, de ahogy elhaladt mellettem az a fiatalasszony valami megváltozott bennem. Ahogy a szél bele-belekapott milfőrmintás blúzába kiragadta onnan az illatot, ahogy megéreztem, valami változott. Csak ültem ott, és néztem ahogy továbbhalad, majd tekintete elakad enyémben s végül kissé ráncolva homlokát megáll, majd homlokáról ráncai arcára csúsznak, mosollyá válnak és két kis apró gödröcskét képeznek ajkai mellett. Hosszúnak tűnő pillanat volt, kissé akadozva szállt le a női kerékpárról megigazítgatva szoknyáját mosolyogva előttem, közelebb jött, remegtem. Nem szólt egyikünk sem, nem hangzottak el szavak, csak a közelgő vihar első szeleitől tépdelt jegenyesor zúgása hallatszott, miközben vállához értem. Három gomolyfelhő lépett szövetségre, felettünk egyesültek s elvették a napot előlünk, de mi mit sem törődve a külvilággal a földön feküdtünk. Végtelenül hosszúnak és villámgyorsnak éreztem az együttlétet, majd bámultuk a felhőket, ahogy lassacskán összecsaptak felettünk, az eső eleredt. Egy férfi bámult ránk az ablakon kihajolva a közeli gátőrházból, meglepődöttségében és szemérmességében oly hirtelen zárkózott be, hogy visszhangzott a becsukódó ablak csapódása még a dombok között is. Feküdtünk s ő felkelt, majd szótlanul távozott, mosollyal az arcán... Néztem utána, vajon ki Ő? Utána menjek? Azt sem tudom, hogy hívják?! Lassan már csak egy homályos alak az esőben, jobbkezében egy pár szandál, bal kezével pedig a biciklijét próbálja egyenesben tartani... Vajon ki Ő? Nem tudom. Elment már...
Azóta itt ülök s emésztem magam... Miért tettem ezt? Nem kellett ez, mint rozsdás szeg a fába, mint féreg az almába, mint egy darab lötyögő amalgámtömés a fogba, nem kellett... Ideges vagyok, felugrom és egy követ hajítok a tóba, ez olyan volt, mint egy néma kiáltás. Majd a sáros útra tekintek, ott a kerékpárnyom s mellette az ő lábnyoma, ajkamba harapva felkapok egy sziklát, azt is a tóba hajítom, ez is egy kiáltás volt, de az előbbinél hangosabb. Majd lüktető halántékkal rájövök, hogy elrontottam, elszúrtam, elcsesztem! Rugdalom a köveket, a füvet, a tuskót, ez még hangosabb kiáltás, mint az eddigiek, könnyeim már összegyűlnek. Nem bízom magamban, nem tudthatom többé biztosan, hogy vajon lesznek-e még életemben új kerékpárnyomok, s bár szeretetem őszinte, de szerelmem bemocskolódott.
Szótlanul, csalódottan állok, hanyagul lendül a karom s jeggyűrűm szinte hangtalan csobban, szívem se dobban...
Na ja... Ez született:)
Akik írtak még:
Banyamacska
Boszimanó
Charlie
9 komment komment
