Az elmúlt héten Béla szervizben volt, ezzel jócskán megkönnyítve életem munka-részről, ugyanis hétvégén nem volt semmi dolgom, tehát sikerült kicsit magammal lennem otthon. Ez jót tett, pakolászhattam, ráérősen vasalhattam, kifeküdhettem némileg betegségem, filmet is néztem és még egyéb projekteimre is jutott idő. - Azért ez a nagy szabadság, mert ha az ember sajtómunkás, akkor ugye hétvégén sincs megállás.

Viszont egész héten valami furcsa érzés kísért, amit először nem tudtam hova tenni, aztán meglett végül a gazdája: hiányérzett lépett fel bennem. Az elmúlt években annyit volt a kezemben ez a kis magnéziumdarab, hogy kötődni kezdtem hozzá, vagy valami ilyesmi. Igazság szerint az hiányzott, hogy kéznél legyen. Tudtam, hogy nincs ott, ha kell. Nem tudom lefotózni a fejem, ha beverem a szekrénybe (érdemes kattintani az archív bejegyzés linkjére, mert fájt), vagy nem tudom megörökíteni a karom, ha megcsíp pár szúnyog. Ez azért rossz tud lenni, ha a munka és a hobbieszközöd (aminek még neve is van) nincs karnyújtásnyira. (Na jó, azért annyira nem kell drámázni, nem sírtam és nem roskadtam magamba:P).

Tegnap végre hozta a futár gépemet, megjavították az elromlott gombot s már alig vártam hogy kicsmagolhassam. Majdnem úgy bontottam ki, mint a legkisebb gyerek karácsonykor a legnagyobb dobozt. Igaz a 21ezres pluszköltség nem hiányzott, de ez vele jár. Kaptam egy kis bónuszt a szervizesektől, alaposan kipucolták a gépet, így végre eltűntek a nézőkében tanyázó szöszök, amik épp azon ügyködtek már, hogy megalapítsák Galacsinfalvát, pont az én látószögemben.

Hazaérve olyan volt, mintha új gépem lenne, itt is az első képem, stílusosan Fülöpről és az ajtómról:)

Na jah, szóval ennyi. Atom örül, Béla jól van, blog megírva - mi kell még? :P