A héten voltam felvenni egy anyagot a lóerőbe, most egy 1987-es Pontiac Firebird volt a vizsgált példány, tudjátok, ennek volt a Trans Am szériája, amiből K.I.T.T. készült a Knight Riderbe. Nagyon tetszett a verda, szerintem hetvenszer körbejártam, ha nem többször, talán a tulajnak is feltűnt, ami nekem, hogy nagyjából 30 percen át csak körbe-körbe rohangáltam az autó körül hol fényképezőgéppel, hol kamerával, hol csak a vonalakat simogatva.

Bevezetőm: Emlékeznek még a nyolcvanas évek egyik legkedveltebb sorozatára, amely emberek s főként gyerekek milliót ültette a képernyő elé? Hogy melyik volt ez a sorozat? Gondoljanak egy sötét lovagra, az igazság harcosára, a bűnüldöző lakk-fekete autócsodára, K.I.T.T.-re (Knight Industries Two Thousand). Az autó sofőrét, vízimentős ambícióival, madárfészek hajával, szűk bőrdzsekijével és ördögszekérszerű mellkas-szőrzetével most hagyjuk.

Itt a videóm, ACDC, de nem a Thunderstuck, hanem a Highway to Hell:)

Az már bizonyos számunkra, hogy valamit tudtak/tudnak ezek a fiúk ott a tengerentúlon. Bennünk van, hogy takarékosság, meg legyen hibrid vagy környezetbarát a járgány, de amikor egy amerikai izomautó mögött áll valaki s látja, hogy túráztatás közben a motortól mozog az egész kasztni, ahogy alapjáraton bugyog, ahogy fél gázon süvít, s jobban odalépve pedig leüvölti a hajunkat - na abban van valami lehengerlő, amitől kicsit borsódzik az ember háta.

Cikkem az autóról részletekkel ide kattintva olvasható.

Szakadós napokon vagyok túl. Szakadós minden téren, mert ugye megint kicsit túlterhelt lettem (nem sztahanov), így pár napja megszakadok és egyszerűen már megint csak aludni járok haza. Úgy érzem, hogy nagyon lehagyott minden és nem tudom rendesen utolérni magam. Ez még pár napig így fog menni.

Szakadós, mert kedden a táskám egyik vállpántja elszakadt. Később láttam, hogy egy műanyag bigyó tört ki, helyére fém karabíner, majd visszaküldöm Pestre garival, ha lesz időm, meg fölös pénzem futárköltségre.

Szakadós, mert Luigiban elszakadt a vezérműszíj tegnap egy kanyarban. Ha mákom van, akkor megúszom 20 ezerből. Ha nincs mákom, akkor sírok és pár hónapig nincs kocsi, mert nincs pénzem megcsináltatni a motort. (A szervizben azt mondták, 99%, hogy megúsztam a nagyobb bajt.) Remélem is, holnap kiderül. Ennek örömére kiszálláskor a kapucnim beakadt az egyik kishangszóróba, amit vezetékestül kiszakítottam a kocsiból.

Szakadós, mert az új sálamról egy ilyen fonatos-csomózott-fityfere leszakadt, bár nem venni észre. Szóval most kicsit megint negatív passzban vagyok. Megint átment előttem egy fekete macska, vagy mi van? Remélem nem lesz ez a hónap a júliusihoz hasonló. Nagyon remélem, hogy hamar végetér, mert már most elegem van ebből a hétből és még csak a közepén vagyunk.

Mindenféle sztorikat olvasgattam a neten, amikor belebotlottam Jonestown történetébe. Mit is mondjak? Nagyon megdöbbentem a tömeges öngyilkosság, több mint 900 ember halt meg Guayanában, a Jim Jones vezette Népek Temploma közösségében. Ciánnal mérgezett narancslét ittak, az ellenállókat pedig lelőtték, a halottak közt több mint 270 gyermek volt. Hogy van az, hogy erről még sosem hallottam?! Nekem ez a sztori teljesen kimaradt, sosem olvastam róla... Ma 31 éve annak, hogy megtörtént az eset.

Jim Jones, a Népek Templomát alapító vezető, a hetvenes években San Fransisco-ban központi politikai figura volt. 1977-ben megjelent róla egy leleplező cikk, amiben volt kultusztagok, az ellenük elkövetett fizikai erőszakról számoltak be. Jones a cikk megjelenése után a guyanai dzsungelbe telepítette át szervezetét, hogy felépítsék városukat, Jonestown-t. Azt tervezték, hogy egyenlőségen alapuló mezőgazdasági közösség lesznek, s főként rizst fognak fogyasztani. 

A közösség hamar felismerte, hogy elszigetelt életük inkább börtön, mintsem vágyott szabadság. 1978-ban Jones pénzügyi bizalmasának, Deborah Laytonnak sikerült kiszöknie Guyanából, de az amerikai kormány annak ellenére is késlekedett a vizsgálattal, hogy több figyelmeztetés érkezett: Jones a tömeges öngyilkosság gondolatát sulykolja emberei agyába. 

1978 november 18-án Leo Ryan kongresszusi képviselő vezetésével elindult egy riporterekből és rokonokból álló küldöttség Jonestownba, mert többen jelezték már, hogy távozni akarnak a közösségből.

A delegációt indulásakor lesből megtámadták, és tagjait a politikussal együtt megölték. Ugyanazon a napon megkezdődött a tömeges öngyilkosság. A gyerekek szájába fecskendővel töltötték be a mérget, a felnőttek egy része önként ment a halálba. Akik nem engedelmeskedtek, azokat Jones lelövette. Magát a kultuszvezetőt lőtt sebbel a fején találták meg. 

1979-ben megállapították, hogy Jones szélsőséges paranoiában szenvedett. 1980-ban kimondták, hogy a CIA-nek nem volt előzetes információja a tömeges öngyilkossági tervről. Az ügy kapcsán kibocsátott 782 oldalas jelentés mögött azonban még mindig ott van az az 5000 oldal, amely a mai napig (1998. nov. 18) titkosnak számít.

Most teljesen elvagyok hűlve... Szörnyű...

forrás: hetek.hu
képek: time.com

Tegnap este Bödőcs Tibi lépett fel az egyetemi klubban. Jó volt a műsor. Ennél többet úgysem kell mondani, hiszen már sokan ismerhetik a műfajt, és azon belül is Tibit, aki mondhatni elsőként aratott a neten a stand up comedy - dumaszínház elegyben. Voltám már pár sztendápos fellépésen, a tegnapi műsor azért már eléggé vágyott volt.

Videózni nem tudtam, mert bekapcsoltam a kamerát és az első mondata Tibinek az volt, hogy azt nem lehet. Fél óra fotózás után pedig megkérdezte egy hevesebb pillanatban (a mikrofonban kifakadva: "Mennyit fotóztok még?!")

Az egyik sztoriban Tibi arról mesélt, hogy neki nincs GPS-e, hagyatkozik a humán tájolásra, ami elég kacifántos. Ekkor bemutatott több típust is, amelyből a kedvencem az volt, amikor valaki mondja, hogy: jöttök, jöttök, jöttök, jöttök. Lesz egy felüljáró, arra nem mentek fel. Jaaajj! Arra ne menjetek fel. Tehát jöttök, jöttök, jöttök, jöttök...

A műsor és egy tea után hazafelé, amikor megállt mellettem egy német rendszámú Mercedes. A kocsiból kiszólt egy japán ürge németül - ez már rögtön képzavar volt - és mondogatta, hogy Delphi, Delphi. Na ez fasza volt, mert a város közepéről navigálj el valakit a szélére egyszerűen. Mondhatni sikerült. (remélem)

Bármit mondtam neki gyenge angollal, ő németül reagált. Végül az egész így nézett ki, ahogy magyaráztam:
- Gerade, gerade, gerade aus. Kurve, kurve, gerade aus. - közben veszettül integettem...
- Runde?
- Ja, runde. Zweiter exit left aus. Ung gerade, gerade aus. Right side Ford Salon and Tesco. Left side is Delphi.

Annyira szeretem, hogy nem tudok németül:P Szerintem a következő gyalogost is leintette...

A Bugatti Veyronról már egyszer írtam, akkor a könnyfakasztó élmény miatt, ugyanis a Top Gear egy lenyűgöző videón mutatja be 407km/h-val a száguldást. (E bejegyzésem itt.)

Pár hete is egy Veyrontól volt hangos a net. Én már csak akkor láttam, amikor Bonyi beszerkesztette az oldalra a hírt, miszerint egy Bugatti Veyron Texasban egy tóba csapódott. Mindezt azért, mert a sofőr megijedt egy pelikántól, amitől elejtette a telefonját, majd addig keresgélte azt, míg a tóba kormányozta az autót.

A 300 milliós autó kiemeléséről volt fent videó mindenhol, én is ezt láttam. Itt is van:

Aztán a stipistop-on találtam meg a videót arról, hogy hogyan csapódik a vízbe a Bugatti. Mert ugye pont akkor, pont arra járt valaki és levideózta az egészet. Felvette egy másik autóból, ahogy száguld a Bugatti majd a vízbe csapódik. Sofőrt megzavaró pelikán nem látszik a felvételen, de lehet, hogy az előbb volt. Mindegy. Ez hihetetlen. Itt a videó:

Hogy mi a hihetetlen? Most már nem is annyira az esemény, hanem az, hogy felvették. Mekkora valószínűsége volt? Jókor jó helyen, mondhatja a felvétel készítője. Komoly...

via: stipistop.com

Fürdőszobában: Ezt meg hogy a p*csába sikerült összehoznom? - kérdem magamtól miután hazaértem, s vízben állt a fürdő egy része. Később átláttam már a helyzetet, elfelejtettem a vízkivezető-csövet a helyére tenni és az volt a bűnös. Még szerencse, hogy a lefolyóhoz van igazítva a járólapok ejtésszöge és csak szárítóprogramon volt a gép, ami lényegesen kevesebb vizet produkál, mint egy mosás.

Szerkesztőségben: Na milyen vagyok? -kérdem. - Atom ne.. Ehhez szív kell. - mondja főnököm, miután Orsi MKB Veszprémes sálját a fejem fölött tartva szurkolósdit játszottam. Úgy látszik kívülről is lejön, hogy nem vagyok egy nagy sportrajongó. Pedig a curling-et szeretem:P

Orrfújás közben: Azt a rohadt! Ebben volt rendesen! - mondja Bonyi, majd fúj még egyet. - Köszönjük Bonyi. - kommentáltuk az esetet.

Egy borús és színtelen reggelen:

ültem a szerkesztőségben, mindenféle zenét hallgattam, majd bekeveredett a playlistbe a Don't worry, be Happy. Felhangosítottam, olykor fütyültem, majd az egyik refrénnél azt hallottam, hogy valaki a folyósón fütyüli a dallamot. Még hallottam, ahogy megy le a lépcsőn, ott is folytatta... :)

Klubban: Rajzolgattam figurákat, majd felcímkéztem őket, így a Orsi lett a vizilő(ó), Csabi a kacsa, Gábor a majom, Vica a mókus, Eszú a flamingó, én Zsiráf, Bonyi pedig egy kókuszdió. Ez Bonyinak annyira nem tetszett, szívesebben lett volna csiga...

Röhögés előtt: Nem tudod hogy a hajók elején lévő orrdísznek mi a másik neve? - kérdi Orsi a Művésznőtől. - Orrdísz? Az piercing! - vágja rá Zsófi, aki valószínűleg nem hallotta a kérdés első felét...

Autóban: Hééééé! - kiabálom ráfeküdve a dudára, miközben egy dzsip átjött a sávomba mellém, én meg az útról leszorultam.

Kereszteződésben: What the Fuck? - kommentálom angolosan azt, hogy sok várakozás után egy sárvári kereszteződésben a lámpa pirosról sárgára, majd a zöldet megspórólva ismét pirosra vált. Következőre már jó volt.

110-el suhanva: A picsába! - mondom miközben látom hogy mérnek a rendőrök az elkerülőn és tutira lekaptak. 90 a korlát, 110-ért már harapnak?

Klubban: Olvastam a blu-ray lemezről, ami úgy működik, mintha kis fiókokba pakolnád az adatokat, majd ha egy megtelik, akkor egy másikba folytatja. Utána már a gép megkeresi, hogy melyik kis fiókban van az, amire szükséged van. Ilyen chipet akarok én is a fejembe, hogy az megtalálja az emlékeket a kis fiókokban. De rájöttem, hogy ilyen sajnos nem lehet, ezért fel kell vágatnom a számat és berakatni egy kibaszott blu-ray olvasót. Ami után soha többé nem tudok nyalni, mert a nyelvem végén lesz egy lézerfejolvasó, ami süti a sunát, de nem baj, mert intim-piercingben jó leszek. Abban meg sok pénz van, de én nem gazdag akarok lenni, hanem csupán emlékezni... - mondja valahogy így Aptyuk, miután odakeveredett asztalunkhoz. Fél óra után már sírtam a röhögéstől és fájt a hasam.

A városban: előttem ment autóval Szupernagyi és John Cleese. Egy Opel Astra mögött mentem szombaton, hátulról láttam, hogy jobb oldalon egy svájci-sapkás, olyan Szupernagyisan szétálló hajú nő ül. A sofőrülésben pedig egy olyan angol, sofőrsapkás ember. A visszapillantójában csak orrtól lefelé láttam, a John Cleese-re jellemző vonásokat és hetyke bajuszt. Később melléjük érve már más volt az összkép, amikor átpillantottam, lehet mögöttük kellett volna maradnom, abban a tudatban, hogy előttem megy Szupernagyi és John Cleese?...

Csütörtökön délután összeszedtem a bagázst (Orsi, Csabi, Taki), s elmentünk mozizni, megnézni a 2012-t. Ez egy újabb világvége film, sokadik a sorban, de valamit letett az asztalra, s azt bizony nagyon.

Nagyjából két hete még a Képletről áradoztam, ami nagyon tetszett, mert végre egy olyan film volt, ami kerek-perec odavágta: itt a vég, nincs mit tenni, nincs értelme menekülni. Nem volt kibúvó. A 2012 című filmben eljő a vég, de nem pusztítja el a Földet, csupán átalakítja a világot. Persze milliárdok halnak meg, de a főhős családnak van esélye, van miért menekülnie, mert a kiválasztottaknak építettek szuper-bárkákat, amire még a dúsgazdagok is válthattak egymilliárd euróért jegyet. Tehát az emberiség kis százaléka túléli a katasztrófákat.

Jogos a kérdés, hogy akkor mit nyújt ez a film, amitől más lesz, mint az eddigiek? Nos ez olyan, mint a Holnapután: a folyamat véghez megy, s közben küzdhetsz az életedért. Azt nem tudom, hogy mennyit költöttek a 260 millió dolláros büdzséből a CGI-re, de valószínűleg nagyon sokat. A jelenetek nem csak élethűek voltak, hanem életszerűek is. Nagyon jó volt a digitális munka, döbbenetes, lenyűgöző, brutális képeket láttunk.

A film sztorijáról, arról, hogy mi tetszett s mi nem, filmajánlómban írok, amit ide kattintva olvashatsz. Nem fogalmazom meg itt újra, hiszen ugyanazt írnám le végül.

A Képlet filmben néhány apró momentumot leszámítva erősebb és érdekesebb sztori volt, viszont ott nem legeltethettük szemünket összedőlő felhőkarcolókon, a tengerbe süllyedő városrészeken, szupervulkán-kitöréseken. Kalifornia pusztulásánál egyes emberekben biztos megfogalmazódott az, ami bennem is: látni akarjuk a pusztulást, de nagyon reméljük, hogy soha nem lesz benne részünk. Konkrétan Los Angeles összedőlésénél kicsit érezni kezdtem azt a borzalmat, ami a filmvásznon pergett. R. Emmerich újabb nagy dobása már az első napokon is telt mozikat eredményezett. A Holnaputánnal több, mint félmilliárd dollár volt a bevétel, valószínűleg a 2012 is hamar visszahozza az árát, amit még lesz idő elkölteni 2012 december 21-ig.

Voltak hibák, voltak idegesítő "hajszál híjján" megúsztuk jelenetek, de ezekről írtam, ajánlómban, nem részletezem. A lényeg, hogy újra meg akarom nézni és újra szörnyűlködni akarok.

Itt a durva kaliforniai pusztulás egy része, (reklámmal kezdődik):

Már nem emlékszem, hogy mikor botlottam ebbe a videóba, viszont arra sem, hogy már hányszor néztem meg azóta. Természetesen imádom, s mivel tegnap este próbáltam a klubban elmagyarázni a többieknek, hogy mennyire jó, s ők annyira nem élték át, ezért most beillesztem.

A videóban egy macskával szórakozik a gazdija. Eleinte csak néztem, ahogy a macskusz les, aztán a 36-ik másodperctől kezdtem röhögni, úgy az 50-ik másodpercnél kezd hajazni az egész egy horrorfilmre, 1:03-nál pedig gyilkos már a kép. Annyira jó:) Kukker!

Egyébként meglehetősen aranyos ez a macsek, már ami a mintázatát illeti (most ne a vadász-szemeit figyeljük). Megint macskát akarok:P, na meg egy kajla vizslát is... Ejj...

Aki nem szeretne agyérgörcsöt kapni és kiütni/lefárasztani magát, az ne olvassa tovább e bejegyzést! Még régebben, valamikor a nyáron esett meg, hogy Bonyival tartottunk valamerre autóval, amikor csináltam ezt a képet. Csupán egy HOD rendszámú busz.

Viszont, ha van annyira pihent valaki, hogy másodpercek alatt egy hülye szóviccet csináljon belőle, akkor az nem lehet más, mint Bonyi. Na szerintetek mit hozott ki belőle?*

Válasz itt fehérrel, jelöld ki, hogy lásd! --> RÁBAHÓDVÉG - Azért elmagyarázom: Rábahídvég egy település. A busz típusa Rába, rendszáma HOD, és ugye ez a hátulja, vagyis a vége, így lett belőle Rába-hód-vég.

*Belőlem egy fájdalmas, letépném az arcomat kifejezést hozott ki, természetesen emellett elismertem, hogy vicces, és hogy baromi gyorsan kapcsolt az agya. Csak fájt..

Kaptam egy linket, hogy dobjak be egy reklámot a videó-rovatba. A kisfilm az Orange szolgáltató, digitális tévéjét, annak is visszatekerhetőségét hivatott reklámozni. Amikor megnéztem, a zene és a képi összhang végül nagyot ütött, rögvest megnéztem még kétszer. Nagyon jól el lett találva, nem hiába söpört be számos díjat különféle fesztiválokon.

A reklámot Goá-ban, azon belül is Assonora városában forgatták. Kedvencem a taxis sajnáló tekintete 0:09-nél, a visszafelé futó-kiabáló india 0:26-nál és 1:19-nél az, amikor a fuxos söprögető embernek leesik, hogy mi van. Nagyon tetszik és szeretem, ha egy reklám nem csak eladni próbál, nem csak az arcomba tolja villogva, hogy: VEDD ÉS VIDD!, hanem képes egy kicsit humoros, kreatív lenni.

Nem tudom, hogy próbálta-e már valaki ezt a módját a "visszatekerésnek", óriási ötlet volt...

A múlt héten jó volt a termés filmnézésből, ismét megszálltam a videocentert és csak rohangáltam a dévédékkel oda s vissza. Nyáron kicsit kevésbé lestem a filmeket, hiszen bedöglött a tévém és nem igazán jutott eszembe másikat venni, volt nekem elég dolgom. Most Zsótti monitorja és egy tuner segítségével látom újra a mozgóképeket. Na de vissza a filmekhez.

Elsőként a Képletet néztem meg, amiről a múlt héten már írtam pár gondolatot itt. Aztán megnéztem a Spancsereket, ami nem volt rossz, egy megfelelő mennyíségű poénnal fűszerezett barátvadász vígjáték.

Szórakoztató 105 perc a képernyő előtt, egy olyan helyzetről, amit nem igazán ismerünk, hiszen javarészt mindenkinek akad egy-egy barátja. Annyi humor van benne, amennyit a film és a nézők pont elbírnak, és a vasember Jon Favreau kötekedő, tesztoszteronszagú, illetve flegma megjegyzéseitől lesz igazán kerek az egész.

Filmajánlóm ide kattintva olvasható.

A másik film a Rózsaszín Párduc 2, amiről inkább nem írtam. Tetszett, de hát ugye ez az a filmkategória, ami egy érdekes humort képvisel. Azért röhögtem jókat:)

Aztán megnéztem az Éjszaka a múzeumban kettőt is. Ez szintén tetszett, mivel a Próbababa című film óta imádom az életrekelős dolgokat. Az első rész is tetszett, ez úgyszintén. Újat keveset villantott, de voltak benne ütős poénok, és ugye a múzeumokat is szeretem:P

Nagyon egyszerű levonni a konklúziót: akinek az első rész tetszett, nyugodt szívvel ülhet a képernyő elé, akinek viszont nem, s ezzel adna még egy esélyt az éjszakai feltámadt tárlatoknak, az lehet, hogy rosszul jár.  Mi úgy gondoljuk, hogy nem nyúltak mellé az alkotók, sőt, kifejezetten jó folytatást sikerült produkálniuk, ami még önállóan is megállja a helyét. Akik szeretik ezt a kategóriát, élvezni fogják.

Filmajánlóm ide kattintva olvasható.

Megnéztem még a Nász-ajánlatot is, ami szintén tetszett, mivel két kedvelt színészem játszik benne: Sandra Bullock - megint meg kell, hogy jegyezzem: jó nő, illetve Ryan Reynolds - akit a Buliszervíz óta nagyon csípek, szinte minden filmben. A film vége, ahogy Anya is írta - hamar kitalálható - de kellenek az ilyen filmek is. Mint ahogy minden évben többször megnézem az Igazából szerelem című filmet, holott nagyon is jól tudom mi lesz a vége:P

Néztem még filmet, de arról majd később, az külön bejegyzést ér...

Nemrégiben leltem képkeresés közben ezt a pár képet, ami egy konténerek alternatív hasznosítását mutatja. Úgy sejtem a sárga rendszámokból és a háttérből, hogy angol kreatívoké a találmány, de azért száz százalékig nem vagyok biztos.

Az első a kedvencem, itt medenceként funkcionál a konténer, nyáron jól jöhet, ha eléggé kitisztítják előtte. No persze nem hiszem, hogy én ugrálnék bele:P

A második variáció csak látványos, hogy jól funkiconál-e, arról inkább egy deszkást kéne megkérdezni. De úgy tűnik, hogy frankó az ötlet:)

Lakótelepi ping pong asztalok betonból, megvan? Milyen sok volt annak idején, s egy idő után még az is ütőt ragadt, aki nem is szerette a pehely-labda püffölését. Ennek az "asztalnak" csak az baja, hogy új szabályt kell kitalálni, az oldalt húzódó falt érintő labdákra.

Virágos-ládának kicsit nagy, de azért ez sem rossz.

Én nem is tudom hirtelen (így hajnali negyed háromkor) hogy mit csinálnék belőle. Ti mit tudnátok elképzelni egy ilyenben?

Bűnvadászat közben: Azt vágjátok, hogy egy B kategóriás filmet nézünk úgy, mintha egy A kategóriás szuperfilm lenne? - kérdi Bonyi, miközben a Bűnvadászokat néztük (Boniy, Csabi, Zsótti, én). - Nekünk a Bud Spencer és Terence Hill filmek mindig A kategóriás filmek lesznek - feleltem.

Teázás közben: megjegyezték, hogy "jóképű" vagyok. Végre nem szőrmóknak hívnak, ha már kétnapos borostám van.

Kirakózás közben: Mi a francnak kellett megtalálnod ezt a dobozt?! - teszi fel Csabi a költői kérdést puzzle-özés közben.

Forgalomban (heti gyűjtés): Menj már azzal a kurva dzsippeddel! Jesszusom, te meg mit csinálsz? Úgy van! Hol jössz át? Jhaaaajj. Ezt nem hiszem el!? Ez az egész város egy forgalmi összeesküvés! Seggagyú! Halló! A szembesávban állsz, most mit akarsz?! Halló!?

A képlet című film elején: ááá ez a zene ment a zuhanás elején is.

a zuhanás című film után: húúú

a képlet című film után: hűűű

munka közben: "Atom most keresi a lelki békéjét." - mondja kollégám, aki egésznapi szótlanságomat valamilyen rituális lelkiállapotnak tudta be. Mondjuk tényleg kerestem aznap a békém, nem szóltam sokat. A dohányzóban is olyan spirituálisan fújtam a füstöt.

szerkesztőségben: Azt olvastam, hogy lehet sokat kávézni, nem árt. Atom egy kávét? - kérdi Bonyi. - Most ittam kettőt. - válaszolom. - De itt azt írják, hogy lehet sokat kávézni...

Dohányzóban: Harmi-harmi-harmi-harmi-harmi.. ööö. Azt hiszem ezt egy kicsit túl sokszor mondtam - esik le, miközben ki akarom mondani a "harminc" szót.

Csomagtartónál: Ki a f@!&!!% hív? - mérgelődöm, mert egyik kezemben polctartók, másikban táska. - Biztos a Bonyi! - mondja Busa. Lepakoltam, előkapartam a telefont, majd beszélgettem Bonyival...

Osztrák bútoráruház raktáránál: - Ide fog jönni a srác. Visszaadja a papírt és majd elmondja, hogy ha bármi gond van, akkor ezzel tudsz majd visszajönni. - mondja Busa. - Ezt azért mondtad el, hogy ne ijedjek meg, hogy: Mit mond? Nem értem. Mi van? - kérdem. - Igen. - feleli higgadtan. Azt hiszem túl jól ismer:P

Klubban: Megfoghatom a hajad? - kérdi tőlem egy lány. - Ööö... Igen. - Tényleg olyan kemény, mint amilyennek hittem. - ekkor levegőt veszek, majd Orsi hirtelen belémfojtja a szót: Nehogy lecsapd ezt a labdát. - Affene. Ő is jól ismer. Pedig magas labda volt:P

Egészségnapon: A francba! - szitkozódik Csabi öt kisgyerek előtt, akik tanultak egy új szót. - Heh! Ez kurvajó! - mondom én öt kisegyerek előtt, akik így tanultak még egy szót...

Igaz, hogy nemrégiben írtam Luigiról, a százezredik kilométer elérése miatt, de most ezt nem hagyhatom ki, hiszen a bejegyzésszám és a köbcenti épp egybeesik, ezért az 1108-as bejegyzést az 1108cm3-jével kiérdemelte a kicsi kocsi.

Der Luigi először ist Osztrákiában futott, s 2004-ben egy hölgytől került át némi közvetítéssel Magyarországra, hogy megleljem. Megláttam és megszerettem (ezt úgy kell érteni, hogy Seicentókat néztem és a kis ezüst, akkor jó áron volt, nomeg helyben). Rövid habozás és némi alku után aztán enyém lett, majd el is neveztem. Mivel addig mindkét autómnak volt neve (első egy Fiat 127-es: Ernő; második egy Trabant 1,1-es: Jürgen), ezért újdonsült Fiatom sem maradhatott névtelen. Lemostuk a benzinkúton Takival és Busával, majd szembeálltunk az autóval és sorolni kezdtük a neveket: Giorgo? – az egy lakk-fekete Alfára illene. Antonio? – az én vagyok. Giovanni? – nem pizzafutár kocsi ez. Mario? – nem illik rá. Luigi? – Luigi, hmm. LUIGI! – s lőn megkeresztelődőtt az autóm. Odaléptem a bal oldali visszapillantóhoz és elmondtam az akkor épp divatos mondatot: „Luigi! I think this is the beginning of beautiful friendship!” – és az is lett:)

Azóta vigyázok rá, kímélem, nem esik szét alattam. Tiszteletben tartom a teljesítményét, ha nyugisan, ha lendületesen is vezetek, sosem hajtom kíméletlenül. Nem bántam meg, hogy a Sei mellett döntöttem, úgy érzem jól tettem. Igaz ha valami nagyobbat akarok cipelni, akkor már kocsit kell kérnem, de ez ritkán esik meg. Az én dolgaimra tökéletesen megfelel:)

2004-ben délután a benzinkúton az tényleg egy jó „barátság” kezdete volt…

A világvége filmkategóriában nehéz újat alkotni. Földünket már megannyi hollywoody csapás érte, így bármivel is próbálkoznak a forgatókönyvírók tudniuk kell: lehet, hogy azt már megírta valaki. Nehéz lenne felsorolni, hogy melyik világpusztító események irtották ki részben, vagy teljesen a humanoidokat. Előfordult már, hogy óriás aszteroida csapódott bolygónkba, mindent elöntött a víz, valami halálos vírus irtotta az emberiséget, leigáztak az ufók vagy csak szolidan felrobbantották bolygónkat. Tarolt már vulkán, jégkorszak, robothadsereg, zombifalka, földrengés, jégvihar, nukleáris háború, de egy esetben még a széteső Hold darabjai is a sárgolyónknak ütköztek. Világvégés eszmefuttatásom tegnapról, ide kattintva.

Hamarosan a mozikban debütál a 2012 (ugye a maja naptár szerint akkor várható az apokalipszis), ami látványos világvége-filmeposznak ígérkezik, de erről majd a premier után. Legutóbb a Képlet (Knowing) vázolta fel a mozikban az elkerülhetetlen világvégét, keverve jóslással, suttogó idegenekkel, apai szeretettel, beletörődéssel. A 121 perces film néhol kiszámítható, akadnak klisék benne, de mégis más, mint az eddigiek, meglepő fordulatokkal. Rendezője Alex Proyas, kinek nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint a Holló (1994), vagy az Én, a robot (2004).

A sztori
1959-ben egy új általános iskola avatóünnepségén megkérik a diákokat, hogy rajzolják meg: szerintük milyen lesz a jövő? A képeket bezárják egy időkapszulába, és elraktározzák 50 évre. Egy titokzatos kislány rajz helyett véletlenszerűnek tűnő számokkal írja tele a papírját. Azt állítja, hogy azokat suttogták a fülébe. Félévszázaddal később szintén diákok kapják a feladatot, hogy vizsgálják meg az ötven évvel ezelőtti gyermekrajzokat, a kislány rejtélyes üzenete pedig Caleb Koestlerhez kerül. Caleb apja, az asztrofizikus John Koestler fantasztikus és egyben félelmetes felfedezést tesz: a kislány által leírt számok dátumok. Az utóbbi ötven év minden egyes katasztrófájának időpontjai, koordinátái és a halálos áldozatok száma. Sajnos ennél többet nem nagyon lehet elárulni a sztoriból, ugyanis azzal lelőnénk a poént.

Miért volt jó?
Mert a kétórás játékidő alatt végig húzott minket valami. Nem nagyon volt idő unatkozni, Nicolas Cage folyamatosan rohant valami elől, valahova, hogy megelőzze a közelgő katasztrófákat s itt jön be a képbe az a jelenség, ami olyan jóvá teszi a történetet: nincs esély. Hiába tudja a helyszínt, és az időt, nem tud tenni ellene. Nagyon látványos és egyben durva katasztrófákat láthatunk, amikből kiderül, hogy az emberek nem tudnak elfutni egy kisiklott metró elől, vagy egy lezuhanó repülőgép útjából. Döbbenetes. Azért is jó volt, mert a film háromnegyedénél a néző képébe tolják: itt a világvége. Nicolas Cage áll az ablaknál, és felteszi jelképesen a kérdést, hogy mit kell tenni, ha itt a vég. Nincs pajzs, nincs rakéta, nincs bunker, nincs semmi, ami megoldaná a helyzetet.

Ami nem tetszett
Nagyon jók voltak a katasztrófajelenetek, viszont ha lecsíptek volna párezer dollárt a színészek gázsijából és azt is a CGI-re (speciális effektekre) költik, akkor biztos, hogy még jobb lett volna az összkép, s nem kellett volna alkalmazni a repülőgépes jelenetnél a „remegő kamera” és az „oda-vissza zoom” technikát alkalmazni, amitől ugye hihetőbbnek tűnik egy ilyen jelenet. 

Összegzés
A szereplőgárda alakítása jó volt, Nicolas Cage-nek szüksége volt ismét egy olyan filmre, ami kicsit fényesíti a csillagot. Igaz, hogy a többi szereplő itt-ott kicsit nehezen gyürkőzött meg a karakterrel, de az összkép kerekre sikeredett. Manapság, amikor a filmipar már felvonultathat számos filmet, amiben valamilyen módon véget ér planétánk felett az emberiség kora, nehéz újat mutatni. Úgy véljük, hogy ebben a filmben sikerül. Van benne hit, jövendölés, katasztrófa, szülői szeretet, ami érvényesül a remény átadásában egy óriási áldozat meghozatalával, és a beletörődés. Ettől lesz ez a film más, jobb, mint az eddigi apokalipszis filmek.

Ajánlott mindenkinek. Ez nem egy Holnapután, nem egy, szinte csak a látványra építő katasztrófafilm. Ellenkezőleg, inkább az embert mutatja meg, s az érzelmeket.

További filmajánlóim ide kattintva!