Büszkén feszített a gomb a nadrág elején, évek óta szolgált s tartotta viselőjén a vásznat. Sötétzöld színben pompázott, mint a rövidnadrág, amihez gyártották, de idővel megfakult kicsit és elgyengült a cérna, megingott a kis kerek műanyag, majdnem elveszett, lógott és várta a szakadást, de még időben észrevették, s pár öltéssel rögzítették, hogy újra büszkén végezhesse dolgát hónapokig.
Tegnap este aztán ismét lazulni kezdett, de mit egy kis lazulás egy ilyen szorgos gombnak? Tartotta a nadrágot, még akkor is, amikor megtelt zsebekkel nehezedett öv nélkül a derékra. Aztán a kemény nap után, amikor már a slicc is megpihent és lejjebb csúszott pár centivel, a gazda csak habzsolta az ételt és egyre csak feszült a has, s vele a nadrág dereka, majd a kis kerek műanyag megcsúszott, s már nem tudott megkapaszkodni az anyagba. Összeszedte minden erejét, de úgy futott ki a cérna a négy lyukból, mintha csak olajjal lett volna bekenve. A gomb lepattant, majd elgurult a konyhakövön az asztal mellett, át a széklábak közt, s végül egy pár cipő mellett állt meg. Még elgondolkodott egy pillanatra, hogy a vastag fűzőre felkapaszkodhatna-e, de mire feleszmélt már felkapták, s érkezett a vastag tű, benne duplán fűzve a fekete cérnával. Az új és erős öltések után újra a helyén feszít büszkén a kis gomb, s tartja a nadrágot viselőjén, örülve, hogy a következő években is számítanak rá...