Pár napja belebotlottam a Procol Harum: A Whiter Shade Of Pale című számába (Rockhajó című filmben hallottam). Természetesen a dalt ismerem már régóta, mégis ahogy hallgattam olyan volt, mintha először hallanám. Ahogy vége lett, újra meghallgattam, és újra, és újra...

Borsódzott a bőröm, a torkom picit szorult, néhol a gyomrom is. Húú. Nem értem hogy miért fogott meg a grabancomnál és döngölt földbe többször is egy olyan zene, amit már régóta ismerek.

Most is ez szól, miközben e bejegyzést írom, s azon gondolkodom, hogy mit csinált ez az öt csóka, amikor felvette ezt a számot. Mitől lett olyan, hogy mostanra már olyasféle érzésem van, mintha ehhez dallamhoz valamiféle emlékem fűződne, de nem ugrik be semmi sem.

Érdekes. Nektek szokott lenni ilyen? Mert az oké, hogy egyes számokat meghallva eszembe jutnak régi sztorik, emberek, szerelmek... Filmzenéktől szokott néha elszállni az agyam. Legutóbb ezt a zenét hallgattam órákig egymás után: Bangkok Dangerous (Score): Splice. Vannak filmzenák, amikről nem bírok lekattani (általában score zenék, vagy a nagyzenekaros komponált művek ezek). Lehet, hogy túlértékelem most a hatást, de benne van valahol az a pici, amitől más ez a zene, az "emlék dolog" nem hagy nyugodni... Lehet, hogy ez a szám ment miközben fogantam? Ki tudja?! Ez már belső családi kérdéskör:P

Milyen jó, hogy vannak zenék, amik hatással vannak az emberekre:) És hogy miért kell ezt blogra öntenem? Csak úgy, hallgassátok Ti is:)