Igaz, hogy nemrégiben írtam Luigiról, a százezredik kilométer elérése miatt, de most ezt nem hagyhatom ki, hiszen a bejegyzésszám és a köbcenti épp egybeesik, ezért az 1108-as bejegyzést az 1108cm3-jével kiérdemelte a kicsi kocsi.

Der Luigi először ist Osztrákiában futott, s 2004-ben egy hölgytől került át némi közvetítéssel Magyarországra, hogy megleljem. Megláttam és megszerettem (ezt úgy kell érteni, hogy Seicentókat néztem és a kis ezüst, akkor jó áron volt, nomeg helyben). Rövid habozás és némi alku után aztán enyém lett, majd el is neveztem. Mivel addig mindkét autómnak volt neve (első egy Fiat 127-es: Ernő; második egy Trabant 1,1-es: Jürgen), ezért újdonsült Fiatom sem maradhatott névtelen. Lemostuk a benzinkúton Takival és Busával, majd szembeálltunk az autóval és sorolni kezdtük a neveket: Giorgo? – az egy lakk-fekete Alfára illene. Antonio? – az én vagyok. Giovanni? – nem pizzafutár kocsi ez. Mario? – nem illik rá. Luigi? – Luigi, hmm. LUIGI! – s lőn megkeresztelődőtt az autóm. Odaléptem a bal oldali visszapillantóhoz és elmondtam az akkor épp divatos mondatot: „Luigi! I think this is the beginning of beautiful friendship!” – és az is lett:)

Azóta vigyázok rá, kímélem, nem esik szét alattam. Tiszteletben tartom a teljesítményét, ha nyugisan, ha lendületesen is vezetek, sosem hajtom kíméletlenül. Nem bántam meg, hogy a Sei mellett döntöttem, úgy érzem jól tettem. Igaz ha valami nagyobbat akarok cipelni, akkor már kocsit kell kérnem, de ez ritkán esik meg. Az én dolgaimra tökéletesen megfelel:)

2004-ben délután a benzinkúton az tényleg egy jó „barátság” kezdete volt…