Múlt héten, méghozzá pénteken, kimentünk a Holdfény Ligetbe (Gyöngyösfalu - Kalandpark), hogy végigmásszuk a drótkötélpályákat. Helyenként idézek ebből a helyenként cikkszerű, de jóval részletesebb és ismeretterjesztőbb élménybeszámolómból, késő van, nézzétek el lustaságom.

Csabi már járt a ligetben, mondta hogy jó lesz, támogattam az ötletet, mivel én a Seicento tali idején Balatonfűzfőn, a Sherpa parkban másztam, majd levontam a konzekvenciát, hogy nem is olyan rossz dolog ez. Bonyi könnyen kapható volt a megmozdulásra és Zsóttinak sem kellett kétszer mondani (na jó, párszor azért igen, de csak azért, hogy ne feledkezzen meg róla), s mivel aznap áramszünet volt a környékükön, így nem volt kérdés, hogy jön-e.

Kapaszkodtunk WC-pumpákba, szánkóztunk az égben - kalandoztunk. Személy szerint nagyon jól tudtam, hogy mi vár rám, hogy helyenként szidni fogom a szakaszokat, és magamat is, hogy miért kellett már megint pénzt kiadnom a fáradt és izzadt küzködésért, de utána elégedett lehetek magammal és örülök, mert: megcsináltam.

A liget Szombathelytől mintegy 11-12 kilométerre, Gyöngyösfalu szélén helyezkedik el, autóval hamar odataláltunk. Érkezés után pillanatokon belül már húztuk is fel a beülőt és a sisakot, amikre ha nem is vágytunk a melegben (mert a beülő ránk szorítja a ruhát, a sisak meg sisak), akkor is kellenek, hiszen nélkülük senki sem szambázhat több méter magason mindenféle drótköteleken. Négyfős társaságunk gyorstalpaló karabiner-használati kiképzést kapott Nóritól, a park egyik munkatársától (aki egyébként gólyapásztorságom idején gólyám volt), s miután úgy éreztük, hogy a helyzet magaslatán állunk, felmásztunk a zöld pálya első magaslatára.

Először jót nevettünk egy WC-pumpás feladaton, ahol tábla hirdette, hogy a pumpákba kapaszkodva teljesítsük a feladatot, mert akkor ügyesek vagyunk. Szerencsére nem MÁV-kocsikból 10 év használat után örökölt pumpákat kellett fogdosnunk, így bátran és ügyesen teljesítettük a feladatot. Az első igazán fárasztó szakasznak a drótkötélhurkokban való lépkedés ítéltetett, ezután kicsit megpihent társaságunk, amennyire lehetett.

Szidtuk is a hurkokat rendesen. Az, hogy mekkora öröm, amikor a sok imbolygó feladat után egy fix gerendán kell átsétálni: leírhatatlan.

A Fekete pálya: már a színe is rosszul hangzott, de idő szűkében pihenő nélkül siettünk át oda a pirosról. Az első feladatok közt található bambuszrúddal egyensúlyozó drótkötélséta alatt mindannyiunk felvette a „zabszem van a hátsó felünkben” pózt s úgy mentünk át a magasban kifeszített kötélen - itt döntöttük el egy életre, hogy nem leszünk cirkuszi artisták. Pár feladattal később a park egyik legviccesebb részéhez érkeztünk, ami nem más, mint az égi szánkózás - az ötlet kitalálójának piros pontot adunk a kreatív megvalósításért. Két drótkötélre egy szánkó van rögzítve (görgős talpakkal), amin szánkázhatunk pár méteren át a fák lombjai közt.

Összegezvén az élményeket nagyon jó kis időtöltés mászókázni, igaz ott voltunk vagy négy órát és kicsit kevesebb bőr volt a tenyerünkön, mint érkezéskor. Bonyi és Csabi bónuszfoltokat szerzett, azaz egy-két helyen belilultak, de ez már csak a mászási technikának volt köszönhető. Másnap reggel persze nem akartam kinyújtani a kezem, szarkofág-pózban ébredtem, két karom mellkasomon keresztbe vetve, reggeli kávézásnál már megvolt könyékhajlatnál a derékszög, de teljesen csak a cigi utolsó slukkjainál engedtem le kezem. Kicsit feszült, nem szoktam meg a sok gép és gép és rohanó életmód mellett az ilyen hirtelen fizikai terheléseket. Már jól vagyok, s alig várom a következő alkalmat:) Akinek van ideje s ereje rá, ne hagyja ki. Jó szórakozás:)