Amikor kiválasztasz egy kutyát magad mellé, akkor általában életre szóló barátság köttetik. Ha ez a barátság megszakad, akkor kell egy kis idő, mire újra lepacsizol valakivel, aki mellé leülhetsz a lépcsőre, s szavak nélkül is, miközben cirógatod a buksiját és vakargatod a fülét úgy érzed, hogy elmondhattad a gondolataidat, s ő teljes mértékben megért téged...

Engem ilyen viszony fűzött Berci kutyánkhoz, Bandival is haverkodom, de amikor ő hozzánk került, akkor én már keveset voltam otthon, a családi háznál.
Testvérem is kutyás alkat, írtam is párszor az őt körülvevő ebekről, legutóbb Betyárt fogadta be, aki egy idős, a neve ellenére nőstény német juhászkutya volt. Bátyám nagyon bírta, még akkor is, ha már kicsit nyafka volt és betegeskedős az öreglány.

Nemrég egyik ismerősétől került hozzá "átmeneti" vigyázásra Mindi, aki szintén nem mai csirke, ellenben nagyon jól nevelt, szeretetéhes/szerethető staffordshire terrier.

Mindi nagyon aranyos, az izmos hátával ahogy a lábadhoz dörgölőzik, érezni, hogy mennyire erős, de nem akar mást, csak simogatást. Hozzá kell tenni, hogy nem tudtam az ellen védekezni, amikor leguggolva simogattam, hogy amikor úgy gondolja ne döntsön fel. Simogatom-simogatom, majd idővel úgy gondolta, hogy arcon-nyal, na persze ehhez úgy ahogy van fel is döntött. Nem is tudtam védekezni ellene.

Gabi amikor hazaért, a kutya annyira boldog volt, hogy felugrott függőlegesen, és nyújtózkodva, de még pont elérte Gabi orrát egy nyalásra. Nem szeretem, amikor egy kutya nyalogatja az ember arcát, de a gazdikat sokszor nem zavarja, mindegy:P

Szóval aranyos nagyon Mindi, videót is akartam feltenni hozzá, de napok óta nem sikerült sem átmásolni, sem szerkeszteni, szóval mindegy, kimarad, helyette még két kép.