Miközben ezt a bejegyzést írom egyik percben sírok, és a másikban is. Aztán szünetet tartok s folytatom akkor, amikor már csak a jó dolgok járnak a fejemben. Az, hogy először mindig Bercinek köszöntem, amikor hazaértem, megálltam az udvaron úgy öt percre simogatni, mert farokcsóválva várt a lépcsőn (nem futott elém kapuig, ahhoz lusta volt)...

A gazdi tudja, hogy egyszer eljön az idő, csak mégis amikor ez bekövetkezik, akkor arra gondolunk, hogy még nem kellett volna, és valóban: nem így kellett volna.
És ilyenkor persze rögtön homályos lesz a monitor előttem, mert bekapcsolom és ő a hátterem, itt van a blogom fejlécképében, imádtam, szerettem, barátom volt. Ültünk a lépcsőn, cirógattam a buksiját, ő mindig dörgölőzött, és prüszkölt amikor összekócoltam fején a szőrt...
Jó fajelölgetést a fellegekben, mert ahogy a mese is szól, minden kutya a mennybe jut. Hiányozni fogsz...