Kedden délután Győrben jártam... Itt most el is akadtam egy pillanatra, hogy vajon melyik legyen az a momentum amit először megemlítek?! A vérben úszó kézfejem, a szar kávé, vagy az adventező tömeg? Nos maradjunk abban, hogy az események illetve az eseménytelenségek sorrendjében folytatom.
A vasútállomásra begördülő IC-ről épphogy le tudtam szállni, kicsit belefeledkeztem a Rejtő Jenő vázolta halbűzös kikötői matrózkocsmák és az afrikai légiók fullasztó világába. Sikeres földet avagy peront érés után az aluljárón átvágva rögtön előkerestem, az otthon hirtelen felskiccelt térképemet, mely most kicsit nehezebben volt értelmezhető, mint amikor a google maps előtt ülve lerajzoltam. A térbeni elhelyezkedésemet átgondolva rögvest elindultam, hogy a rendelkezésemre álló 30 percben sikeresen megtaláljam az 1,3 km-re lévő APEH épületét. Átvágtam a javában adventező és forraltborozó tömegen, majd visszafordulva egy újságosbódénál kértem útbaigazítást. Sajnos, ezzel sem jutottam sokra, 7-8 percnyi gyalogtúra után feladtam a keresést és GPS vagy egy rendes térképért sírva, ismét visszafordultam. Emlékeim szerint valahol útközben láttam egy tourinform feliratot, most nagy, lendületes lépésekkel haladva, keresni kezdtem a cégért. Szerencsére hamar megleltem és ott végre pontosan útbaigazítottak a Liszt Ferenc utcát illetően (ami mellett már háromszor is elsétáltam). Időközben sikerült levonnom a konzekvenciát, hogy ebben a városban sem tudnak közlekedni az emberek (mindig ezt mondom, ha nagyobb tömegen keresztül kell áthaladnom sietve). Mindenhol szembejöttek, mindegy volt, hogy jobb- vagy baloldalon próbáltam lavírozni az utcában. Ha van egy sáv, ahol röhögve, sőt!, hangosan hahotázva is elfér egymás mellett öt ember, akkor azt képes két nő úgy kitölteni különféle papírszatyraival, hogy még egy anorexiás légy is meggondolja az átrepülést a táskák alkotta Magellán-szoroson. Az ilyet nem szeretem, amikor nem tudok sietni, mintha egy kőműves-brigád loholna a nyomomban egy betonkeverővel és folyamatosan lapátolnák lábamra a betont.
A nagy sietség közepette valamivel-valahol-valamikor elvágtam a kezem.
Egy aprócska vágás keletkezett a mutatóujjam tövében, amit addig észre sem vettem, csak addigra feltűnően piroslott a vértől tenyerem. Papírzsebkendő és ragtapasz hiányában elgondolkodtam, hogy teszek egy kitérőt a kórház felé, de erre már csak pár percem lett volna, így igyekeztem tovább, hogy odaérjek a sajtótájékoztatóra.
A pici seb egyre jobban eláztatta vérrel a kézfejem, amikor odaértem már ájulástól félve inkább rá se néztem. Az épületbe belépve az útbaigazító sajtós munkatárstól kértem egy zsebkendőt, hogy valamivel letörölgethessem kezem. Ő meglátva kezem rémülten így szólt: „Úristen! Mi történt? Ne szerezzünk kötszert?” – az utóbbi mondatot még kétszer elismételte, de megúsztam kötszer nélkül is egy szalvétával.
Sajtótájékoztató után még két és fél órám volt a vonat indulásáig, gondoltam sétálok egyet a városban. Aztán sétáltam még egyet, még egyet, a negyedik vagy ötödik kör után meguntam, így beültem egy kávézóba. Rossz választás volt, mert csak az ajtóval szemben kaptam egy kisasztalnál helyet, ahol végül kabátban ültem, mert a percenként nyíló ajtón át beáramló hűs fuvallat lefagyasztotta kicsit bal felemet. Megittam a 420 forintos presszókávé méretű kesernyés kupacsínómat (agyoncukrozva édes-keserű lett), majd letördeltem fülemről a jégcsapokat és távoztam az egységből. Újabb köröket róttam az utcán, átsétáltam az adventi vásáron, erről tegnap írtam itt. Majd lefényképeztem a városházát, a vásárt és elsétáltam a vasútállomásra. Nagyon szép a belváros ünnepi fényárban!
A vasútállomáson lebzselő és fesztiválozó alakok miatt úgy éreztem, hogy inkább bemegyek a restibe, ittam egy pohár sört, jegyzetelgettem a cikkemhez, közben zavart, hogy a fent említett bagázsból többször odajöttek az ajtóhoz és feltűnően vizslattak. Kiszúrtam a pultnál egy nálam testesebb, kopaszabb és tarkóban gyűröttebb (hurkásabb) illetőt. Amikor az utolsó kortyokat szippogatta a pohárból már rajtkészültségben vártam az indulást. „Na szevasztok! Majd holnap...” – szólt a pultos felé, én pedig a következő másodpercben árnyékként libbentem mellé és sétáltam mellette az aluljáró lépcsőjéig. Jól van na, van bennem olykor-olykor egy kis félsz. Sikeresen feljutva a vonatra, gyorsan előkaptam könyvemet és már nem vérző, de még fájó hegű kezemmel fellapoztam. Újra elmerültem Gorcsev és Vanek sztorijaiban, a légiósok és a matrózok, Rejtő-féle világában…
