November 7-én pénteken Pál István „Szalonna” és zenekara lépett fel a Savaria moziban. Az együttes a nemrégiben megjelent Örömzene című albumát népszerűsítette, örömmel zenélte
Az utóbbi egy-két évben (általában a fotózás révén) rengeteg népzenei koncerten ill. előadáson jártam. Anno, mikor még érdi kölyök voltam jártam néptáncra, így annyira nem esik tőlem távol e zenei műfaj, de azért nincs is az mp3-lejátszómon három album belőle.
E sok népzenét hallgatva viszont sosem éreztem ilyesfajta tetszést, mint amilyen most fogott el Szalonnáék koncertjén. Ez most teljesen más volt.
A koncert elején egy-egy mikrofon még olykor-olykor gerjedt, de így is elkezdődött a show. Azért írom, hogy show, mert népzenei együttest így zenélni még nem hallottam soha. Nem tettek semmit, nem ugráltak a színpadon fel s alá, nem volt fénytechnika-show, nem volt semmi amitől valamiért kitűnne. Egyszerűen ott voltak a hangszerek és a zenészek, akik művészi játékukkal kiragadták az embert a megszokott koncerthangulatból.
A „szikár mezőségi parasztzenétől a felső-tiszavidéki, vagy gömöri juhászok dallamain keresztül a népies magyar műzenébe átnyúló tarnaleleszi banda stílusáig bőségesen kaphatunk abból a sokszínű hangzásvilágból, melyet a magyar hegedű folklórja kiérlelt az utóbbi két-háromszáz esztendő alatt” – áll az Örömzene c. album leírásában. Mily igaz, hallgattam s néztem a zenekar játékát, magyar népzenét hallottam, de mégsem... Valamitől ez más. Talán attól, hogy nem csak magyaros zenét hallottam remek előadásban, hanem a művészek kifejezik e dallamokkal és játékukkal, hogy ez bizony örömzene, amiben van magyar, román, ruszin, cigány, felső-tiszavidéki, székely, palóc, viski és a többi. Később olvastam az együttes honlapján, hogy ők nem csak meghallgatják a népi dallamokat, a hangzást mindenféle felvételekről, hanem lehetőség szerint elmennek azokra a vidékekre, azokhoz az emberekhez, ahonnan ered és megtanulják előadni is, hogy teljes legyen az értéke.
Majd minden zenekartagtól hallhattam szólózást is, e tekintetben az egyik „legütősebb” a cimbalmos Unger Balázs játéka volt. Sikerült összekapcsolnom az „elképzelhetetlen” és a „cimbalmozás” kifejezést, mert nincs oly robot vagy gép e földön, amely olyen pontosan és gyorsan tudná ütni a cimbalom húrjait, mint ahogy Balázs tette. Lenyűgöző volt...
Képek a koncertről ide kattintva! A koncert végén a fényképezőgép elpakolása és a megkívánt sör lehajtása után még a bejáratnál összefutottam Szalonnával és a cimbalmossal. Megköszöntem a zenei élményt és azt is, hogy oly formában tudták nekem ezt a hangzásvilágot visszaadni, hogy ne csak hallgassam vagy tetszen, hanem egyenesen élvezzem is a koncertet. Szalonna csak ennyit mondott:
"Ilyen az örömzene."