Sokszor mondják, hogy egész életünk kisfilmje lepereg szemünk előtt, földi létünk utolsó pillanataiban. Ha ez tényleg így van, akkor én nem úgy képzelem el, hogy felvillan tengernyi kép s egy másodperc múlva már minden emlék tova lesz. Szerintem az-az utolsó pár pillanat nem is olyan rövid ideig tart, lelassul az idő s nem egész életünket látjuk, hanem a szép dolgokat, a fontos embereket, akiket szeretünk, s megpihenve még egy pár percre azon album oldalait lapozgathatjuk, amely tömve van szebbnél-szebb emlékképpel, szép tájakkal, s mindennel, amelyet szemünkkel "fotózva" örökre emlékeinkbe égettünk.

Nem hinném, hogy rossz képeket látunk, az nem lenne fer, ha már valami bevillan, akkor az legyen pozitív. De lehet, hogy nem történik semmi sem, csupán leáll az erőmű, a képernyő elsötétül és még egy fránya végefőcím sem fut le a szereplőgárda névsorával. Nem tudom...

Nemrég belefutottam ebbe a videóba valamelyik blogon, amiben főhősünk szemszögéből látva haladhatunk vissza a múlba, jellemzően azokkal az emberekkel körülvéve, akik fontosak voltak számára. S bár kissé/eléggé közhelyes, mégis ötletes és érdekes hangulatú az egész. Nézzétek:

Valahol azt olvastam, hogy agyunkban vannak eltárolva képek kisbaba korunkból, előhívni viszont már nem egyszerű. Ha a szülőcsatornát nem is, de azért anyám és apám első, rám vetett tekintetével szívesen farkasszemet néznék most is:)