Frost, Nixon, Watergate - ismerősen csengő szavak, sokszor említik egy mondatban őket. Mára már mindenki ismerheti a Watergate-ügy részleteit, és az ahhoz kapcsolódó David Frost interjút, amiben a kamerák előtt Richard M. Nixon beismerte három év után, hogy hibázott. Aztán jött Ron Howard rendező, fogta az egész interjút, kiszedte belőle a lényeges részeket és filmre vitte a történetet.
Ez egy olyan film, amit bármikor kezdünk el nézni, biztosak lehetünk benne, hogy 122 percet fogunk eltölteni a képernyőre meredve, annyira lebilincselő, annyira profi munka, hogy valahol legbelül még mindig a képernyőre szegeződve ülök a szobában. Hiába tudtam a történet végét, hiába ismertem előre a végkifejletet, mégis annyira meglepő volt, annyira jó alakítással, hogy teljesen elvarázsolt. Éjfélkor kezdtem el nézni, az extrák után nagyjából hajnali háromkor feküdtem le, nem tudtam elaludni rajta.
A sztori
Richard Nixon (Frank Langella) miután lemondott elnöki posztjáról három éven át hallgatott. 1977-ben viszont az elnök úgy döntött, hogy leül egy interjúra David Frost-al (Michael Sheen), az angliai showman-el. Nixon, akkor még nem tudta, hogy hivatalának végét jelenti majd az interjú, hiszen szembesülni fog a Watergate-botrányra vonatkozó kérdésekkel.
Nixon úgy vélte, hogy könnyedén levezényli majd az interjút, úgymond nála lesz a labda a brit Frost-al vívott párbajában. Még Frost stábja is így gondolta, az utolsó interjúig, hiszen végig Nixon volt az erősebb. Majd az utolsó interjú elhozta azt a pillanatot, amivel David Forst televíziós történelmet írt, Nixon megtört.
Minek filmet csinálni egy tévéinterjúból, ha már felvették egyszer?
- azért, mert az amerikai történelemnek fontos mérföldköve volt a Watergate-ügy, hiszen addig nem nagyon fordult elő, hogy a nép kormányba vetett bizalma megingott volna.
- azért, mert az eredeti interjú hossza jócskán meghaladta volna egy mozifilm időkapacitását.
- azért, mert bevittek minket a színfalak mögé, az interjú előkészítésébe.
- azért, mert a film még Bush kormányzása alatt készült és lehetett némi párhuzamot vonni azon elv alapján, amit Nixon mondott az interjúban: „… ha az elnök csinálja, akkor nem törvénytelen.”
Miért volt jó?
Mert a kétórás játékidő alatt egy percre sem unatkoztam. Mert Frank Langella kapta Nixon szerepét, és nála aligha találtak volna jobb színészt (külsőre, hanghordozásra, színészi játékra). Lenyűgöző volt az alakítása, hiper-szuper-fenomenális. A pillanat, amikor és ahogy Nixon megtörik, akkorát ütött, hogy percekig fel sem eszméltem belőle. A film tele van tűéles képekkel és részleteket mutató svenkekkel, ami hozzáteszi azt a pluszt, ami már csak hab a tortán. Még mondatok tömkelegén keresztül tudnám a filmet fényezni, nem teszem, inkább nézzétek meg!
Ami nem tetszett
Michael Sheen alakítása néhol nem volt túl meggyőző, zavarónak hatott, de ez csak egy-kétszer fordult elő a filmben és igazán ez is hozzá tartozott Frost képének hiteles alakításához.
DVD extrák
Hogyan készült a film, milyenek voltak a díszletek, a ruhák, miképp alkották meg újra a kort napjainkban s ilyesmik. Kapunk némi áttekintést is az ügyről, sőt még az eredeti interjú képsorait is bejátsszák többször. Az extrákból sok minden kiderül, többek közt az is, hogy Frank Langella-t a forgatás alatt Elnök Úrnak szólították kollégái. Megdöbbentő, hogy mennyire más a színész, amikor már nem Nixon szerepében látjuk.
Összegzés
Ez egy olyan dráma, amiben a színészek és az operatőri munka adja el az alkotást. A sztori ismert, történetileg, képileg is, így az nem lenne elég. 122 perc élmény akciójelenetek nélkül, csupán egy történelmi esemény megfilmesítése, egy volt elnök politikai karrierjének vége, egy megtört nagy ember vallomása, a teherről, amit élete végéig cipelnie kellett (igen, kicsit megsajnáltam Nixont a film végén).
Ajánlott mindenkinek. Annak is, aki ismeri a Watergate-ügyet és annak is, aki most hall róla először, de még annak is, aki hallani sem akar róla.
1 komment komment
