Tyű... A tegnapi nap sem voltam túl aktív blogger...
A pénteki szalagavatózás annyira jól sikerült, hogy egy kicsit elcsúsztam a végére. Nem mondom, hogy büszke vagyok rá (de azért beblogolom:P) Köztudott, hogy nem bírom az alkoholt, általában csak sörözöm, azt is mértékletesen, mert hamar becsiccsenek, és nagyon hamar rosszul is tudok lenni... Ezért sem szeretem a rövideket, a rövidekben nincs semmi élvezet, semmi ráció. A pálinka olyan irányíthatatlan, lehúzod és kész, mar, kis utóíz, aztán majd később beüt és hat (legalábbis nekem csak ezt nyújtja), egyéb röviditalokat olykor-olykor, de jellemzően inkább csak sör.
Zsolti most, mint barát volt jelen barátnője szalagavatóján, ezért én fotografáltam.
A "Gyere! Igyál valamit!" mondat lényegesen többször hagyta el sok ember száját, mint ahogy azt az én alkoholszükségletem igényelte volna. Az este folyamán pár üveg sör, egy jäger, egy-két pohár bor és sajnálatos módon több kör házipálinka landolt szegény józanéletű gyomromba. A későbbiekben ettől hatalmas jókedvvel mulattam, még egyszer táncoltam is a "Kék a szeme" című, általam erősen elítélt műfajba tartozó slágerre. Még egy kis pezsgőzés iktatódott be kijáratnál távozásomkor, ez feltette az i-re a pontot, hazamentem, hogy letegyem a fényképezőgépem. Ezt követően különös szédülés lett rajtam úrrá, amely hasonló kezdett lenni egy körhintához, ami egyre csak pörög-pörög s nem hajlandó megállni. Gyorsan kimentem levegőzni, majd egy sms-ben tudattam a rám várakozókkal, hogy nem megyek velük diszkózni...
Visszaindultam a lakásba, majd fél lábbal még kint, a másikkal bent úgy éreztem, hogy elérkezett az a pillanat, amikor közelebbi vizsgálatnak veszem alá a gyomorsav (és némi tartalom) hatását a küszöbre. Ezek után a fürdőszobába mentem és letérdelve a porcelán elé, ahhoz először imádkozni kezdtem, majd egy általam eddig nem beszélt nyelven olykor-olykor hörgéssel színezve szavalltam. Közben hallottam, hogy valaki kapukódot beütve érkezik hozzám, de nem jelentkezett (később kiderült, hogy Taki jött, kopogott, majd kicsit megcsúszott és lenézve felfogta, hogy miben áll. Cipőjéről letörölgette a mindenféle alkoholgőzős tartalmat, majd halotta rögtönzött fajanszkoncertemet úgy gondolta nem zavar és elment).
Egy ideig még áriákat zengtem a porcelánistenségnek, melyhez most közelebb volt a fejem, mint ahogy nemes hátsó fertályam is valaha, aztán feltápászkodtam és a legnagyobb rosszullét közepette pedáns úriemberként viselkedtem, vödröt, lapátot és papírtörlőt ragadtam. Elég börleszk mozgással eljutottam a bejárati ajtóig, mindent feltöröltem, nehogy a szomszédok másnap azt lássák, közben gyarapítottam még a vödör tartalmát, nagyon szépen elő tudom adni Strauss "Kék duna vödör" keringőjét, de ez már nem volt számottevő. Meglepően jól kezeltem a helyzetet, mert ilyen állapotban (amikor mozogni is alig bírok) gondoltam a megbecsültségemre (már ami a folyosót illeti) és lakásomra, mivel lefekvéshez megágyaztam, levetkőztem, vödröt vittem és még a szőnyeget is arrébb tettem, pedig annyira rosszul voltam... Másnap reggel felébredtem, kicsit még émelyegtem, majd megebédelve és fittül összeszedve magam fotózásra mentem, ahol álltam a strapát több órán át, most pedig teljesen jól vagyok, viszont évekig nem akarok pálinkát látni:P
A konklúzió? Azt mondom örülök, hogy jól szórakoztam és csak otthon ért utol a végzet. Most tudom, hogy van mitől tartanom, mert nem akarok mégegyszer rosszul lenni... (de ez az utolsó mondat több realitással bír, mint amikor azt mondják, hogy: "Soha többet nem iszom!" :P)